Tegnap este, amikor már az ágyamban feküdtem és épp készültem átadni magam a mostanában kissé kusza álmaimnak, úgy pattogtam fel s alá, mint egy labda. Talán kosárlabda vagy inkább egy nagyobb méretű piros, pöttyös labda? Mindegy is lehet.
Éreztem a fejemben a Föld vonzását és a testem puha keménységét. Minduntalan visszapattantam, pedig nem is akartam.
Pattogtam és pattogtam. Átadtam magam a különleges fizikai élménynek, semmi más nem történt. Fekve függőlegesen pattogni? Érdekes. Már látom is magam előtt, ahogy az orvos végzettségűek nyúlnak a billentyűzet után, hogy azonnal közöljék velem egy tényszerű kommentben: forduljak szakemberhez, komoly gondok vannak itt.
A belső mozgás legyőzte a nyegle fekvésemet, átvette a hatalmat felettem, én pedig elveszítettem az irányítást. Magam voltam a pattogás.
A lefelé nyomó erő egyenes arányban volt a visszapattanásoméval, épp csak annyival nyomott lefelé, amekkorát a testem belső nyomása engedett. Mindig ugyanakkorát pattantam, egyik visszapattanásom sem volt több vagy kevesebb az előzőnél. Mi a fene ez? Kérdeztem magamban, majd kikecmeregtem az ágyból és leültem, hogy leírjam ezt.
„Ha megkérdeznék egyszer, milyen lehet labdának lenni, talán ilyen. Egy csendes, várakozó labda valójában pont olyan tétlen lehet, amilyen amúgy én is vagyok. Csak elheverek a kalaptartón, várva, hogy egy kíváncsi, játékra éhes kéz levegyen és jól meggyötörjön. Igen, épp ilyen vagyok.”
