Sokan túlmisztifikálják a tetoválásokat, pedig néha épp annyira jelentéktelenek, mint amilyen jelentékenyek a viselőik számára.
Hallottam egy fickóról, aki egy egész hátas tetoválást szeretett volna, de semmilyen ötlete nem volt. A tetováló srác dönthette el, mit varr rá. Ha megvan a kölcsönös bizalom, sima liba, de általában azért nem így állítunk be egy tetkós szalonba. Nem igaz?
Amikor két meg nem született kisbabát kellett eltemetnem magamban, kételkedtem abban, hogy valaha el tudom majd engedni őket. Leginkább azért, mert tisztán saját magamat hibáztattam a történtekért. De! Amint – egy év terápiának köszönhetően – a felszínre kerültek a sérüléseim, végre kimondtam, és így megfoghatóvá, egyúttal legyőzhetővé is tettem a problémáim. Szabad lettem!
Megemlékezésül pedig két kis szárnyacska került a hátamra. Egyrészt, hogy emlékeztessen a valaha volt létezésükre, másrészt azért, hogy mások is láthassák. Ahogy BB fiamat, az élő és viruló háromévesemet is.
Egy tetoválásnak általában jelentése is van. Ezért ítélkezés helyett inkább kérdezzetek! De nézzetek csak körbe, mindannyian a testünkön hordozzuk sorstörténeteinket.
Például így:
– Ráncos és érdes a kezünk a sok takarítástól, mosogatástól vagy a napi kétkezi munkától.
– Karikásak a szemeink a hosszú munkanapoktól és az aggodalmakkal teli éjszakáktól.
– Szakadt, striás a bőrünk a várandósságoktól, vagy egy komoly betegség miatt, mert a szteroidoktól felpuffadtunk, majd összeestünk.
– Ősz a hajunk és egyre ráncosabb a bőrünk, mert telik az idő.
– Soványak, kövérek vagyunk. Mert egyszerűen ilyenek vagyunk.
– A tetoválásaink pedig a történetünket mesélik el képekben, feliratokban.
Talán ez az egyetlen, amiről mi dönthetünk. Eldönthetjük, hogyan mesélje el az életünket, mire emlékeztessen másokat és persze magunkat is – minden áldott nap.
Ha kiharcoljuk a szabadságunkat az ismeretlentől való félelemtől, akkor képesek lehetünk dönteni az írott a bőrünkre varrott történetünkről is. Nem azért mert jól néz ki, nem is azért, mert divat, hanem azért, mert ezek mind mi vagyunk!
Köszi, Bunny, innen is, a lélekszabadító szárnyaimat! 🙂
