KLIKK OUT-ARCHÍVUM
A függőség deviancia – tartja a társadalom. Zacher Gábor toxikológus válasza erre az, hogy mindannyian deviánsok vagyunk, mivel mindannyian valamilyen magatartásunkkal eltérünk a társadalmi normáktól. Függők vagyunk.
A cikk megjelent a Klikk Out 2014/10. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Borítóterv: Gocoň László
Szintén Zacher mondta, hogy „szenvedélyek nélkül lehet élni, csak nem érdemes. Egyedül arra van szükségünk, hogy felismerjük a szenvedélyszerű viselkedés és a szenvedélybetegség közti határt”. Ez az, amire a legtöbben nem képesek, és menekülnek a pejoratív ízű kifejezéstől. Pedig nemcsak az úgymond hagyományosan károsnak tartott dolgoktól függhetünk, mint amilyen az alkohol, a cigi, a drog, esetleg a már széles mellel közéjük sorolt tévé, telefon, számítógép, „nyerőgép”, stb., hanem bármilyen kis rendszeres pótcselekvéstől, ami a saját kis univerzumunkban, az általunk biztonságosnak vélt keretek között tart vagy azok közé visszaterel bennünket.
Én például nem tudok elmenni egyetlen játékbolt előtt sem anélkül, hogy egy gyors radarozással fel ne mérjem, van-e ott valamilyen legó. Ha nem tenném meg, hiányérzet maradna bennem. De van bonyolultabb is: megnyugvást ad, ha számítógép/internetközelben vagyok, és (egy darabig legalább is) feszültebb vagyok, ha nem. És még sorolhatnám.
Ezek elvonási tünetek, akkor is, ha próbálnám tagadni. Persze ezek ártalmatlanok (?), de a mechanizmusuk ugyanaz, mint azoknak a függőségeknek, amelyek úgy kezdődnek, hogy „felrak” az ember egy meccset, vagy bedob egy ötöst a gépbe, vagy bevesz egy Ibalgint, amint egy fura kis fájdalom jelenik meg a testében, vagy rágyújt egy jointra. Meg azoknak is, amelyek úgy indulnak, hogy lemegy a kondiba, vagy bevesz egy kocka csokit, vagy beül egy sportkocsiba. Vagy szerelmes lesz!
Tulajdonképpen mindegyik esetben a tudat valamilyen szintű módosulásáról van szó, amelynek eredményeként máshova helyeződnek a hangsúlyok, a normától eltérő értelmezést kap az adott cselekvésen kívüli vagy anélküli világ. Ha ez tartós és öncélú marad, akkor beleragadunk, és a betegei leszünk anélkül, hogy esetleg azt felismernénk.
De bármely függőség esetén létezik az a határ, amelyet önreflektív módon, mindezen felülkerekedve magunknak kell ismerünk, és van egy gát, amit magunknak kell lebetonoznunk.
Megfigyelhető, hogy bármennyi olyan cselekvést vagy elemet felsorolhatunk, amely – mondjuk úgy – „klasszikus” függőséghez vezethet, az egyetlen, amelynek a dekriminalizálásától tart a társadalom, azok a drogok. Szerencsére a társadalmi medián egyre inkább ahhoz közeledik, ahol már felismerik, hogy az égvilágon semmi értelme ragaszkodni ahhoz, hogy (következetlenül) példát statuáljon a hatóság, viszont a tekintetben még távolról sem ideális a helyzet, ahogy viszonyul a társadalom azokhoz, akik például elszívnak egy vicces cigit, azokkal szemben, akik bedobnak két felest. A legtöbben nem tudatosítják, hogy annak elkerüléséhez, hogy a bármilyen függőségből adódó módosult tudatállapotunk ártalmas legyen, fékként motivációkra és nem kiközösítésre vagy egyéb büntetésre van szükség.
De nem kell aggódni, a világ úgy is arrafelé halad, amerre neki kell.
És különben is, az a rengeteg mosoly, amely csakhamar megjelenik majd a sok-sok billboardon, ugyancsak egy alternatív valóságba invitál bennünket, mégis tudjuk (?), hogy annak meddig érdemes hinni… Ugye?!
