Civil a pályán rovatunkban rendhagyó módon most először nem egy ismert dunaszerdahelyi közszereplőt, hanem egy helyi zenekar frontemberét és énekesét kérdeztünk arról, milyen kapcsolatban állnak a sporttal és minden ehhez társuló tevékenységgel. Gasparik Fecó, a banda vezetője és Gasparik Bokros Kriszta – vagy, ahogy talán mindenki ismeri: Maja – nemcsak a színpadon hangolódnak egymásra, hanem az életben is egy párt alkotnak. Akárcsak a dalaik, ők maguk is lendületesek, pezsgők és tele vannak energiával. De vajon jut-e idejük a koncertek és a lemezkészítés mellett egy kis sportolásra? Ennek jártunk most utána.
A gyakori színpadi szereplés valahol megköveteli jó állóképességet is. Űztök vagy űztetek-e korábban valamilyen sportot, vagy most már csak a hangszálaitokat tornáztatjátok?
Fecó: Csallóközcsütörtökben majd Félben egészen tizenkilenc éves koromig fociztam a korosztályos utánpótláscsapatokban. Először kapus voltam, később a jobbhátvéd posztján vertem gyökeret. Aztán úgy 10-11 évvel ezelőtt eljött az az idő, amikor el kellett döntenem, hogy focizni akarok-e vagy zenélni, s végül a zene mellett döntöttem.
Ekkortájt alakult meg a zenekar és a koncertek időpontja gyakran egybeesett a mérkőzésekkel.
Nem volt egyszerű abbahagynom a focit, mert épp akkor nyertünk bajnokságot, és léptünk eggyel magasabb osztályba. Ráadásul minden barátom a csapatban játszott, ezért nem volt könnyű a kilépés. Arról nem is beszélve, hogy amióta nem futballozok, felszaladt rám pár kiló, úgyhogy valóban hiányzik néha az aktív testmozgás. Azt már többször elhatároztam, hogy elkezdek futni, de mindig csak odáig jutottam, hogy letöltöttem a telefonomba egy ehhez társítható applikációt, aztán nem lett az egészből semmi.
Összességében azonban nem bántam meg, hogy zenész lettem és nem focista.
Maja: Én igazából olyan törékeny vagyok, mint a sóhaj. Egyszer megpróbáltam röplabdázni, rögtön eltörött a kisujjam. Egy másik alkalommal görkorcsolyázás közben törtem el a kezem. Bár nem sorolják a klasszikus sportágak közé, de a tánccal is próbálkoztam, és rendszeres táncórákra jártam, aztán egyszer egy kirúgás alkalmával kicsúszott a lábam alól a talaj, és ismét jött a gipsz. A sulis tornaórákat igazából sosem szerettem. Amíg mások 30-40 méterre is el tudták dobni a krikettlabdát, addig nekem húsz méter volt a rekordom. Szóval, nem rólam fogják mintázni a legújabb sportszobrot.
Amióta megszületett a kisfiunk, Zalán, azóta viszont nagyokat sétálunk a faluban,
és érzem, hogy ez nagyon jót tesz a szervezetemnek. Van ezen kívül egy Xboxunk otthon: Fecó FIFÁ-zni szokott vele, én pedig zumbázni.
Ha jól tudom, Zalán még nincs egyéves. Szülőként mennyire tartjátok fontosnak a sportra való nevelést?
Maja: Talán az egyik leggyakoribb dolog, hogy az szülő első játékként labdát ad a gyermeke kezébe. Azt már most sejtjük, hogy a fiunk fogékony a labdarúgás iránt.
Tavaly augusztusban még a pocakomban volt, és épp egy DAC-meccsen éreztem először, hogy rugdalózik.
Fecóval elterveztük, hogy az nyári focivébé esti meccseire már elaltatjuk, és kettesben nézzük majd a mérkőzéseket, de ez egyszer sem jött össze, mert azt apukája kezében ülve mindet nézte velünk együtt. Talán ez is jelent valamit, és lehet, hogy labdarúgó lesz. Ha úgy alakul, mi csak támogatni fogjuk őt ebben. Szeptemberben is kint volt velünk a MOL Arénában, amikor a Nagyszombat elleni DAC-meccs előtt mi énekeltük a Nélküledet.
Milyen érzés volt közel tízezer ember előtt énekelni?
Fecó: Egyszerűen fantasztikus. Nagyon izgultunk, már a játékoskijáróban a torkunban dobogott a szívünk. Nekem például teljesen kiesett, hogy végigmentünk az A szektor előtt, csak azt vettem észre, hogy a B-közép előtt állunk, és nem hallom a zenét, mert elnyomta a tömeg hangja. Brutális érzés volt.
Nem ez volt az első találkozásotok a csapattal, hiszen tavaly épp a stúdiótokban énekelték fel a játékosok a Csendes éjt. Igazi DAC-szurkolóvá váltatok?
Fecó: Én régóta követem a csapat játékát, de meccsekre úgy két-három évvel ezelőtt kezdtem el járni. Nem vagyok bérletes, mindig más-más helyre váltok jegyet. Kezdetben a C szektorban ültünk, de mára a B4 lett a kedvenc helyünk. A Bronzot is kipróbálhattuk már, épp a Nagyszombat ellen, de ott nem túl nagy a lelkesedés. A C-ben meg olyanokkal is találkoztam, akik végig szidtak egy játékost, aztán meg istenítették, amikor betalált.
A mérkőzések mellett nagyon tetszik az a filozófia is, amit a klub képvisel.
Arról nem is beszélve, hogy bárhová mész a városban, mindig mindenki a DAC-ról beszél. Legjobbak ezek az öltönyös, parfüm illatú öregurak a Vámbéry téren.
Maja: Az én fociszeretetem 2010-ben kezdődött, a spanyol-holland világbajnoki döntővel. Akkor kezdett el igazából érdekelni a játék, meg minden, ami körülötte van. A DAC útjai is végre jó irányba haladtak, nekünk pedig lehetőségünk volt személyesen is megismerkedni a játékosokkal.
Nagyon kedvesek és közvetlenek voltak a srácok, amikor közösen énekeltünk.
Vida Kristopherrel azóta már egy rádiós interjút is készítettem, nekem ő a személyes kedvencem. Talán azért, mert a focin kívül más területen is aktív, legutóbb például egy jótékonysági futóversenyen vett részt.
Mi a véleményetek Peter Hyballáról?
Fecó: Egy bolond pasi, a szó pozitív értelmében. Nagyon bírom őt. Szeretem, hogy nála sosem tudni, mi lesz a következő lépés. Mikor megtudtam, hogy ő váltja majd Rossit, rögtön végignéztem az összes korábban vele készített interjút. Tetszik, ahogy kihozza a fiatalokból a maximumot. Olyan játékosokra van szüksége, akik azonosulni tudnak az elképzeléseivel. Valahol én is ezt a stílust próbálom meg követni a zenekarban, úgyhogy akár azt is mondhatnánk, hogy egy húron pendülünk Hyballával.
Egyébként titkon biztos van neki is egy zenekara, mert igazi rocksztár alkat.
A fociszeretet mellett van még olyan sportág, amiben otthon érzitek magatokat? Mi a helyzet a téli sportokkal?
Maja: Ha hiszed, ha nem, én csak két évvel ezelőtt jártam először a hegyekben. Egyikünkön sem volt még korábban síléc, de akkor késztetést éreztünk rá, hogy kipróbáljuk. Én még csak a cipők becsatolásával bajlódtam, amikor egyszer csak azt láttam, hogy Fecó nyílegyenesen suhan le mellettem a pályán, és egyre hangosabban csak azt kiabálja, hogy hó-hóó-hóóó.
Talán mondanom sem kell, hogy a végén egy fa állította meg, de szerencsére sem a saját, sem más testi épségében nem esett kár.
Aztán később megismételte ugyanezt a mutatványát egy meredekebb lejtőn is. A síelés mindkettőnknek nagyon megtetszett a sebessége miatt, ezért biztos nem ez volt az utolsó alkalom. Most pedig a lovaglás kezdett el érdekelni.
Nagy sporthírfogyasztók vagytok?
Maja: Én csak az interjúkat szeretem és szoktam elolvasni. Abból számomra kiderül, kinek milyen a személyisége.
Fecó: Ha felmegyek az internetre, először elolvasom az e-mailjeimet, aztán jönnek a sporthírek. Az egyik DAC-meccs után írtam egy kommentet, épp az előbb említett szurkolói hozzáállásról: amikor valaki végig szidja a meccset, aztán ha nyerünk, ő veri leginkább a mellét. Megírtam, hogy nekem ez miért nem tetszik, de a sok lájk mellett elég sok ellenvélemény is megjelent. Azóta csak olvasója vagyok a hozzászólásoknak. Egyébként mindenre vevő vagyok: cikkek, interjúk, elemzések, meccs utáni nyilatkozatok, kedden pedig jöhet a Szerdahelyzet.
