A világ annyira a bent élményre fókuszál. Képesek vagyunk feláldozni az életkeresetünket a maximális kényelemért.
Csodás, de mégis üres házakat építünk, mert annyit dolgozunk, hogy élettel már nem tudjuk megtölteni.
Akármilyen virtuális világot megvásárolhatunk magunknak, ahol bármik és bárkik lehetünk, de a szobánk, ahol ülünk, egy szemétdomb.
Menő kocsi van a seggünk alatt, amin már eleve olyan szűkek az ablakok, hogy tényleg csak akkor látunk ki, ha a lehető legmagasabban hordjuk az orrunkat. Ahogy az autókon az ablakokat is egyre kisebbre tervezték, úgy fókuszálunk mi is egyre inkább a belső kényelemre. (Vagy ez épp fordítva történt? Ki tudja már.) Az autó kárpitjára, pöpec elektronikai vezérlésre, a nők inkább a fellelhető, lehetőleg világító kis tükrök számára.
Már-már egy kis lakás full komforttal, ami kényeztet minket a hétköznapi munkába járás alatt is. Bár ezért sem lehet megvetni senkit, hiszen aki ingázó, akár napi 4 órát is eltölthet a kocsijában. S mivel mi ezt is megérdemeljük, megjutalmazzuk magunkat a többi extrával is.
De hadd kérdezzem meg: hol van a kint élmény? Tudod-e, mi mellett haladsz el százötvennel?
Mikor láttál és érintettél valódi fákat? Mikor érezted utoljára az hajnali ködöt a bőrödön és mikor melegített fel utoljára a délutáni napsütés? Ha nem lenne gyereked vagy kutyád, talán egész nap bent ülnél, és ki sem tennéd a lábad. Még ha ki is mész, azt is értük csinálod, kötelességtudatból. Olyan jó bent? Komolyan?
S hogy mi ösztönöz arra, hogy itt és most beszéljünk erről? Amikor gyerek voltam, még papírsárkányokat eregettünk és nem világító drónokat. Kihajoltunk bármilyen vonatból, egyrészt mert nem szabadott, másrészt, mert annál csodásabb érzés nincs, mikor a szél szanaszéjjel fújja a hajad.
Bent is a kint élményt kerestük. Bezárva, becsukva, az óvodába, az iskolapadba ültetve, az egyetemi könyvtárba kényszerítve, s a munkahelyen is a szabadulást vártuk. Kint akartunk lenni végre! Egy nagyot sóhajtani és elindulni, amerre épp jobban lejtett.
Most hol van a szabadságunk, a kint élményünk? Emlékszel még? Mert én igen és örülök neki, hogy Téged is emlékeztethetlek!
