Fotók: Ugróczky István
Kedves Olvasó, mire az interjú végére érsz, leesik az állad, hogy egy ember képes ennyi projektben, formációban és területen zeneileg, emberileg kimagasló teljesítményt nyújtani. Hadd mutassuk be a Vágsellyéről származó, de Komáromban is aktív, és Győrben élő, novemberben 45. életévét betöltő brácsaművészt, Lakatos Róbertet.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2018/11. számában.
Amikor a minap összefutottunk az utcán, úgy szóltál hozzám – noha személyesen még nem találkoztunk – mintha ezer éve ismernénk egymást…
Van egy tulajdonságom, hogy meg tudom szólítani az embereket. Az emberek arcára rá van írva, ki milyen. Vannak, akik egy kicsit ügyesebben tudják álcázni magukat, de egy idő után úgy is lehull a lepel mindenkiről, és kibukik az igazi énjük. Közvetlen ember vagyok.
Már gyerekként is ilyen voltál?
Én egy nagyon visszafogott, bár akaratos gyerek voltam. Későn érő típus. A lányokat sem mertem megszólítani, hiába tetszettek. Félénk voltam, de ez idővel megváltozott.
Ezt a zenélés (is) hozta?
Nemcsak a zene, de minden, amivel az évek alatt találkoztam. Az élmények, kapcsolatok, tapasztalatok, amik értek, legyen az pozitív vagy negatív, alakítottak rajtam.
Szerencsémnek érzem, hogy kb. 17 éves koromtól tudom, mit szeretnék csinálni, és ehhez igazíthattam az életemet.
Szóval viszonylag későn érő típus vagy, de hamar eldőlt, hogy zenész leszel, viszont úgy tudom, már késeinek számít, mire eljutottál a brácsáig…
Apám muzsikus ember volt, és szerette volna, hogy én is az legyek, és többre vigyem, mint ő. Én viszont akkor még nem akartam zenész lenni. Jártam zeneiskolába, de sajnos nem volt olyan tanárom, aki meg tudott volna fogni, és ösztönözni. Hetedikes alapiskolásként elmentem a zsolnai konzervatóriumba, ahol meghallgattak, és azt mondták, hogy ne zenéljek, mert nincs hozzá tehetségem. Akkor nagyon örültem, hisz nem akartam zenész lenni.
Ugyanez visszaköszön most a fiamnál. Áront hétéves korától a legjobb tanárnőhöz hordtam Budapestre, de ő azt mondta, nem zenész akar lenni, hanem focista. Ma 17 éves, és két évvel ezelőtt kijelentette, mégis csak zenész szeretne lenni.
Akkor eléggé összecseng eddig az életutatok…
Ha az ember, pláne ha művészemberről van szó, nyitott, érzékeny, tehetséges, és van hite, biztos, hogy eljön az a pillanat, amikor valaki megszólítja őt. Valaki, akinek terve van vele. Lehet az az Isten is, és sok esetben az. De lehet az egy barát, egy pillanat , egy érzés.
Engem is megszólított valami. Pontosan emlékszem a pillanatra. 13-14 éves lehettem, amikor a vágsellyei szabadtéri színpadon először muzsikáltam zenekarral. Amikor megszólalt a zenekar, a brácsa, a bőgő, a hegedű… akkor történt meg az a csoda, ami által eldöntöttem, hogy mégis zenész akarok lenni. Így kezdődött a Csiholók zenekarban.
Nagyapáid hangszerét vetted kezelésbe, de ha jól tudom, ezt utólag tudtad meg…
Nem hiszek a véletlenekben. Mindkét nagyapám brácsás volt, és a sors úgy hozta, hogy én is brácsás lettem. 16 évesen mentem el a pozsonyi konzervatóriumba Jiří Pazdera tanár úr után, és ő javasolta, hogy inkább a brácsára kéne összpontosítanom, mert már sajnos lekéstem arról, hogy igazán jó hegedűs legyek.
Ez a későn érőknek való hangszer?
Hegedűn 15-16 évesen tulajdonképpen már mindent el kéne tudni játszani. A brácsa más. Bár sokak szemében úgy él, hogy a brácsa egy másodrangú hangszer, bizony sokkal több lehetőség van benne, mint a hegedűben.
Ahogy végignézünk a pályafutásodon – számos különleges formációban fordultál meg, vagy épp te magad alapítottad azokat, miközben népszerűsíted a komolyzenét, a népzenét, de megfordultál a színházi közegben is…
Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Az életem során volt szerencsém olyan embereket megismernem, akikkel teljesen egy hullámhosszon voltunk mind szakmailag, mind emberileg.
Kik voltak számodra ezek az emberek?
Az első ilyen találkozásom Hégli Dusánnal történt. Az örsújfalusi művelődési táborban találkoztunk, ami abban az időben olyan volt, mint ma Gombaszög. Nagy barátság lett belőle. Sokat dolgoztunk együtt: a 90-es években a Szőttesben készítettem zenét a koreográfiáihoz, majd együtt mentünk az Ifjú Szivekhez, ahol akkor nagy változások történtek. Az együtt eltöltött idő nagyon fontos volt számomra.
1997-ben kerültem be a Szlovák Filharmónia zenekarába. A konzervatórium után rögtön felvettek, ahol én voltam a második legfiatalabb zenész. Akkor még naivan úgy képzeltem, ott fogok megöregedni, és be is rendezkedtem egy kis monoton életre. A gondviselés ezt úgy látszik nem nézte jó szemmel, és az utamba küldte a számomra második nagyon fontos embert, Jack Martin Händler zenészt és karmestert, akit megszólítottak Luxemburgból, hogy alapítson ott egy zenekart. Akkoriban volt egy ideája: összehozni az európai zenészeket. Mivel ő maga is Kelet-Európából származik, szerette volna a tehetséges zenészeket kivinni nyugatra. Így alakult meg az Európai Szólisták Luxemburg (Solistes Européens Luxembourg) formáció, melynek ’97-től én is tagja lettem. A zenekart elképesztő megbecsülés övezte.
Említetted, hogy azt hitted, a filharmonikusoknál fogsz megöregedni. Mi változtatott ezen?
2004-ben jött el ez a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok fejlődni. Időközben stabil tag lettem Luxemburgban, ahol 2017-ig havonta legalább egyszer muzsikáltam, ami anyagi biztonságot és szabadságot is adott.
2005-ben megalapítottuk a Rév zenekart. Ebben a zenekarban sikerült megvalósítanom azt, amiről mindig is álmodtam, és amire mindig is kíváncsi voltam, mégpedig hogy mi történik akkor, ha ötvöződik a komolyzene a népzenével. A Révvel elkészítettük az első lemezt, amit rögtön Fonogram-díjra jelöltek. Úgy éreztem akkor, a nagy siker és elismerés után, hogy eljött az idő, amikor elindul velünk a szekér. De sajnos be kellett látnom, hogy túl fiatal voltam.
Ugyanez volt a helyzet, amikor a legjobb magyar népzenészekkel, a Dresch Quartettel, komolyzenészekkel, például a hegedűs Szabadi Vilivel és másokkal megcsináltuk a MüPá-ban (Művészetek Palotája –a szerk. megj.) a Csillagok, csillagok – A magyar zene ünnepe c. műsort. Nem lett folytatása. És ugye ilyenkor kezd el az ember töprengeni azon, hol lehet a baj, hol akadnak el a dolgok?!
Úgy érzem, Téged csak még aktívabbá tesznek az ilyen felismerések…
Szerencsésnek tartom magam abban, hogy mindig a mának élek. Lehet egy-két napig bánt valami, gondolkodom, mit ronthattam el, hogyan lehetett volna jobb, de utána elfelejtem, lapozok, és megyek tovább.
Szükség van impulzusokra, emberekre, akik továbblendítenek. Ilyen volt számodra Czajlik József (Czacza) és Gál Tomi is?
Pontosan. Gál Tomival Rimaszombatban, a Tompa Mihályon találkoztam először, amikor a lányom kisiskolás volt. Azonnal egymásra találtunk. Az első közös munkánk nemsokára meg is született. Mégpedig a Jöttem Külhonból c. lemez, amelyen Tóth László versei hangzanak el.
Hasonlóan alakult Czajlik Józseffel is 2008 környékén. Szintén egy nagy találkozás volt. Czacza által kerültem be a színházi közegbe. Egy teljesen más világot mutatott meg nekem, ahol nincsenek zenei határok. Van egy adott pillanat, egy jelenet, aminek el kell kapnom, meg kell éreznem a hangulatát, és azt megerősíteni a zenével. Nagy kihívás volt számomra. De szeretem a kihívásokat. És szeretem azokat a pillanatokat, amikor megérkezik a zene a színházba, és először kel életre a jelenet a zenémmel. Ilyenkor Czaczával összenézünk, és tudjuk, megtörtént a csoda, amit szeretett volna. Ezek a pillanatok éltetnek és hajtanak előre. Nagy öröm és megbecsülés számomra, hogy 2011 óta együtt töltjük a kassai Thália Színház „szekerét”, ahol zenei vezetőként dolgozom. Sikerült elérnünk, hogy a Thália ma úgy a magyar, mint a szlovák színházi életben egy elfogadott és megbecsült partner.
Ezekkel párhuzamosan pedig még olyan formációk alapítása is belefért az életedbe, mint a Rendhagyó Prímástalálkozó, a Hugo Kauder Trio, az Esszencia vagy a Beliczay kamarazenekar, hogy a fesztiválokról ne is beszéljünk…
Azért kezdtem fesztiválokat szervezni Komáromban, mert biztos vagyok benne, hogy az emberek, az ízlés, a köztudat alakíthatók, és nagyon fontosnak tartom, hogy kineveljük az igényes zene közönségét. Nagy segítségemre volt Farkas Jocó barátom, komám, akivel a mai napig sokat dolgozunk. A Kútfesztre az Európa udvarba mindig nagyrészt hazai művészeket hívok, és idén is rengetegen jöttek el. Azt szeretném elérni, hogy a közönségünk ismerje meg Felvidék tehetséges művészeit.
Ehhez pedig egy olyan csalogató hely, mint az Európa udvar, biztos nagyban hozzájárul…
Állítólag én vagyok az egyedüli, aki ott programot szervez, pedig olyan gyönyörű hangulata van. A másik fesztivál, ami a szívügyem, az pedig a Fonográf, amire november 21-én kerül sor.
Térjünk rá picit a zenekarokra!
A Rendhagyó Prímástalálkozó egy különleges formáció, amelyben a magyar zenei élet kimagasló, különböző zenei műfajokat képviselő egyéniségei muzsikálnak együtt, azonban közös zenei anyanyelvünk a magyar népzene. Több ezres közönséget vonz, és az emberek szó szerint „megőrülnek”a koncertjeink alatt. Szeretném elérni, hogy akár az én, akár más jó zenész munkája buzdítsa a fiatal zenészeket arra, hogy merjenek újat csinálni, merjék a saját elképzeléseiket véghezvinni.
Szintén rendkívül fontos számomra ma az Esszencia zenekar, amelyet három éve alapítottunk. Kicsit hasonlít a Révhez, de csatlakozik hozzá egy jazz-zenész, a szaxofonos Kováts Gergő, aki teljesen más hangulatot ad az egésznek, rengeteg benne az improvizáció.
Az egyik, talán legnagyobb álmom pedig az volt, hogy azokkal a barátaimmal, akikkel együtt tanultunk és muzsikáltunk, alapítsak egy kamarazenekart. A Kisebbségi Kulturális Alap támogatásának köszönhetően idén ez az álmom megvalósult. A zenekar a „Beliczay kamarazenekar” megnevezést kapta. Ezzel is szerettünk volna tisztelegni egy elismert, bár sajnos már feledésbe merült komáromi zeneszerző, Beliczay Gyula előtt.
A zenekarral fontos célunk, hogy évente bemutassunk a közönségnek egy új, fiatal felvidéki zenészt. De ami számunkra a legfontosabb, hogy általa eljuttassuk a komolyzenét a lehető legtöbb magyarlakta vidékre. Hiszem, hogy meg fogjuk tudni szerettetni a komolyzenét mindenkivel. És hiszem , hogy mindenki szereti is, csak mivel a kereskedelmi világ nem az igazi értéket sugallja, ritkán kerül a fülekbe a komolyzene. De tudom, hogy ez a zene mindenkit el tud varázsolni. És ha a koncertünk után hazamennek, szinte biztos vagyok benne, hogy rákeresnek majd Mozart, Bach, vagy Rachmaninov egy koncertjére…
Van még szabad végtagod, szerved?
Ha akad egy szabad napom, akkor pihenek. Nem csinálok semmit, töltődöm.
Boldogsággal tölt el, hogy nagyszerű zenészekkel, művészekkel dolgozom együtt. Szerencsés embernek érzem magam. Szeretek dolgozni, ez az életem. És szeretek tanulni is. A hibáimból, de akár a sikereimből is. Mindig lehet tovább fejlődni. És én erre nyitott vagyok.