A poharak szélén még ott gyöngyözik a nyári koktélok emléke, talpunkon érezzük a kövek lenyomatát, amiken hosszú nyári séták során lépkedtünk. Alig ruhák, test a testhez, soha véget nem érő forró éjszakák – ez volt az idei nyár. Az összeizzadt lepedők fölött bepárásodott hőmérő higanyszála is a fülledtséget nyögte. Szerelmes sóhajainkat a nyitott ablakokon át nyelte el a város nyáresti mozdulatlansága.
Majd ez a nyár megfontolt lassúsággal őszbe fordult. Az ablakokat becsuktuk, az egymásra találások izzadtságfoltjai a négy fal között páracsíkokban csapódnak le. Több a ruha, kevesebb a koktél, szorosabb az ölelés.
Pár hete Hollywoodból premier plánban érkeztek az érzelmek.
Az év egyik legjobban várt filmes love storyja kétségkívül Lady Gaga és Bradley Cooperé (Gaga és BCooper egy filmben, te jó ég…). Szemünk 135 percen keresztül mozdulatlanul tapadt a mozi képernyőjére.
Volt benne véletlen találkozás, manírok nélküli egyszerűség és villámcsapásszerű szerelem. A film velencei premierjén vetítőgépbe csapott villám hirtelen itt, a mozi teremben is tarolt. És bár nem vagyunk korunk egyik legjobb hangjának tulajdonosnői, se magángépen menőző rocksztárok, mégis magunkénak éreztük a történetet. Székeinkbe kapaszkodva sodródtunk a szereplőkkel valami felé, ami egy olyan nézésben csúcsosodott ki, amitől még órákkal később is libabőröztem.
Az ősz eddigi legérzelmesebb pillanatát éltem meg: teljesen magába szippantott az érzelmek örvénye. Ahogy felgyúltak a fények, mély levegőt vettem, elszámoltam háromig, és már szinte előre hallottam a fülemben a
nem lehetsz ennyire érzékeny, ez csak egy film, ne csináld már
beszólást. Oldalra néztem, és valami egészen meglepő látvány tárult elém: párás szemek néztek velem farkasszemet. Igen, az ősz eddigi legérzelmesebb pillanata. Boys don’t cry.
Aznap éjjel mélyebb volt a nézés, kevesebb a ruha és szorosabb az ölelés.
