Azt mondják, az a társadalom, amelyik nem lázad, a legrosszabb. Az a fiatal generáció, amely nem megy szembe az elődeinek, halálra van ítélve. A lázadás az egyetlen módja annak, hogy újra és újra megújuljon az értékrendszerünk, kitűnjünk a tömegből és valami újat alkossunk.
Mi tagadás, ha az ember egy kis kutatásra adja a fejét, nagyon érdekes dolgokra akadhat. Egy egyetemi munkámhoz való keresgélés közben akadtam a minap néhány izgalmas tanulmányra a beatnemzedékkel kapcsolatban.
Aki nem tudná miről van szó, azoknak így előzetesben annyit, hogy azokról a
„gatyarohasztó loboncos” egyetemistákról beszélünk, akik az ötvenes, hatvanas években, az addigi szabályokra magasról köpve úgy döntöttek, a korszak zenei lázadása nem elég, reformáljuk meg az irodalmat is, sőt az egész életet.
Elkezdtek olyan műveket írni és kiadni, melyek célja már nem az értékteremtés volt elsősorban, hanem a dadaizmushoz hasonlóan az alkotás maga. Kirekesztettnek, oda nem illőnek érezték magukat a társadalomban, és nem is akartak megfelelni semmiféle addig támasztott elvárásnak.
Bár az általuk támogatott életformát követni bárki tudta, mégis az alternatív és kritikus gondolkozás megjelenése a műveikben volt az, ami végül hosszú hajú hobók helyett elismert alkotóvá tette őket, akik motiválóan hathattak más, mára már ugyancsak elismert művészekre.
Ők ismerték fel elsőként, hogy egy sorozatgyártott, technicizált, sablonvilág felé tartunk, ahol ritkaság különbözni.
A popkultúra és a magas művészetek közti határ ekkor mosódott el legelőször a történelem során. Felmerült a kérdés, mi művészet és mi nem az. Képzeljük el a kor Amerikáját.
Warhol, Burroughs, Lichtenstein, az ő polgárpukkasztó magatartásukkal és alkotásaikkal minden akkori konzervatív gondolkodású ember hátán felborzolták a szőrt.
Ők kezdték el kitaposni azt az utat, amin ma járunk, valljuk, hogy az alkotás joga mindenkit megillet.
Mi választja el viszont az irodalmat a ponyvától, a komolyzenét a könnyűtől, és ki a megmondója annak, hogy egy tucatgyártott populáris hollywoodi film is hordozhat-e magában olyan értéket, mint egy művészfilm, ami teljesen csak egy rétegnek készült, és még azt sem biztos, hogy érdekli?
Hála értékesen lázadó eleinknek, ezek a határok mára elmosódhattak.
A művészi szokatlansággal szemben elfogadóbbak vagyunk, mint valaha. Mégis a mai társadalomban is találunk olyanokat, akik vagy életstílusukkal, vagy önkifejezésükkel még mindig eltérnek a megszokottól. Ez azt mutatja, hogy fejlődünk, változik az önkifejezésről alkotott elképzelésünk.
Érdemes ezeket az innovatívan gondolkodó ,,alter arcokat” figyelemmel kísérni, mert lehet, épp közülük válnak majd ki az új úttörők.
Nem szabad viszont összekevernünk a meg nem értettséget az értéktelenséggel. Nagyon kapós ma a trash műfaja, amivel egészen addig nincs semmi baj, amíg nem veszi komolyan saját magát.
Míg az alternatív művészek a minőséget új csomagolásban teszik elénk, a trash csak lebutítja azt, aztán csillogó csomagolásban elénk dobja. De ha mindenkit megillet az alkotás joga, akkor engem hadd illessen meg a választásé, hogy foglalkozok-e vele.
