(DAC–Sepsiszentgyörgy, kicsit másképp)
Ami eddig távol volt, most egyre közelebb került. Ami közel volt, mára eltávolodott… Az első találkozás még 2015 tavaszán esett meg, emlékszem, hatalmas székely zászlót kötöttünk az öreg óra alá. Jellegzetes beszéddel jött szembe egy „hatvanas” úriember. Látszódott az ábrázatán a hála odafentre az égiekhez: most összekötődik, ami ezer évig összetartozott. A foci legyőzött minden határt, és határát állta a meghátrálásnak. De jó volt ősapáink nyelvén egymáshoz szólni, eltökélten, határtalanul.
Közben a gyepen úgy rúgták a „bőrt”, hogy a labda is tudta, testvér testvért nem győz le, de nem is veszít el. A pályán kéz a kézben vonultak fel meccs után, szemükben ott csillogott a büszkeség. Ezek azok a dolgok, amiket nem felejt az ember, amíg él. Az unokájának meséli majd, mint egykoron nagyapám a háborús éveit. Szájtátva hallgattam, és belémivódott minden mondata.
Oda voltak Dunaszerdahelyért, nem vendégek voltak, ide hazajöttek!
A közeg rabul ejtette őket, mi pedig úgy éreztük, mindig is ismertük egymást. A hidegrázós dalok után a csapatból maradtak volna páran nálunk, a kapusukkal egyetemben. Pár év múlva a szülőföldjén élhette át ugyanezt, saját hazájában lehetett „próféta”.
Vándorolt a Nélküled is, szájról szájra, faluról a városba, pályáról a csarnokokba. Dunaszerdahely örökbefogadta a sok „ismerős arcot”. Zarándokokként jöttek a bajnoki meccsekre. Hol vagytok székelyek?
És ha már jöttek, hozták a híres pálinkájukat magukkal. Abból, ha egyet megiszol, ihaj csuhaj neked, csallóközinek!
De ha többet bírsz, megjelenik a medve és megkerget! Nem játék! Közben Szentgyörgy feljutott az első osztályba, de még mindig a dunaszerdahelyi miliőt áhították, és jártak a csodájára. Megesett, hogy postán cseréltünk sálat. Míg legközelebb címre jött, személyesen a csíki vidékről. Megbecsülésem jeléül egy egy DAC-meccs erejéig ott lógtak a ketrecben azok az ereklyék. Zengett a Nélküled már az egész Kárpát-medencében, feltűntek DAC-sálak szerte Székelyföldön.
A Székely Himnuszt Dunaszerdahelyen is hallani vélték. Csaba mester irányította a csapatot: „Ki tudja merre, merre visz a végzet…” Ez a konok székely – ahogy önmagát nevezte – tudta, a szenvedély legyőz mindent. Érzem, az időrend nem pontos, néha már összemosódnak a sorok. És tiltottak a sörök…
Megannyiszor kaptam üzeneteket, tartalmilag kurtát, de sokatmondót: „Ti vagytok a példaképeink!”
Mit lehet erre válaszolni? Egy székelynek nem kellenek példaképek! Ő maga az saját magának! Közben a Sepsiszentgyörgy felújított stadionjának fényei idézték bennem a régi dunaszerdahelyi kandelábereket. Hát persze, nem csak idézték. Hanem „ők” azok négyen, kik tőlünk fényt vittek ajándékba a messzi távolba. Csak idő kérdése volt, mikor találkozunk újra, de ezúttal már „élesben”. Hogy mikor hoz össze a sors minket? Az időpont jó előre volt fixálva, majd felvirradt a nap:
2018. november 16-án: DAC Dunaszerdahely–Sepsi OSK Sepsiszentgyörgy
Azt hiszem, ez is egy olyan történelmi pillanattá válik, mint az a 2015-ös Felvidék–Székelyföld meccs. Bár életünk korábban összeforrt, újra első randevú volt. Szurkolóik jöttek zászlókkal, „síppal-dobbal”. Vonultak utcáinkon, énekeltek kocsmáinkban, és átélték a Nélküled „bölcsőjében” azt a libabőrös három és fél percet. Immár egymás ajkáról „csenve el” Kölcsey legszebb versét, a magyar nép zivataros századaiból.Megható történet, megkönnyezni nem szégyen. Mert „…történjen bármi, amíg élünk s meghalunk: MI EGY VÉRBŐL VALÓK VAGYUNK” És végül ki nyerte a mérkőzést? Hát az „az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág!”
A pályán kéz a kézben vonultak fel meccs után, szemükben ott csillogott a büszkeség. Ezek azok a dolgok, amiket nem felejt az ember, amíg él – bocsánat, azt hiszem, megakadt a lemez, ez a rész már volt… Volt is, lesz is!
(Roberto)
