(2015. november 20.: DAC–Nagymihály 3:1, amikor a magyar labdarúgó-válogatottnak megköszöntük a franciaországi Európa-bajnokságra való kijutást)
Péntek! Foci van este. A péntek nem a focira van. De kívánságlistát nem mellékeltek aznapra. Szolidan drapikat húzunk a kerítésre, hat (!) órával a kezdés előtt. Délután még sok a dolog. Az elkészült molinót gondosan meg kell ragasztani. Bírni kell a gyűrődést a papírnak. Elugrok a boltba, majd hazafelé kishíján elcsap az autó a zebrán. Ki is hűltem egy pillanatra. Lepergett előttem ez-az.
Még szerencse, hogy kisebb ma az adrenalinszintem, lévén, Attila lesz a szócső. Nincs mit tenni, a halálközeli állapot uzsgyi elillan annak tudatában, hogy másfél év után végre látom a meccset. Mint a szűz tinédzser fiú, aki reggel felkel és rájön, hogy már nem is az. Egy hete már megtörtént.
Hülye hasonlataim vannak tudom, de legalább nem sablonos.
Becsengetnek, mehetünk, indulhatunk végre a meccsre. Fura fények a stadionnál. Csak az egyik felén világítanak a reflektorok. Elfoglalva a helyünket, a televízió kameráit keressük. Lévén tévés meccs, ezért a péntek. Jól álcázták magukat. Egy óra kezdésig, hamar elrepül. Szépen megtelik a stadion, háromezer ember. Szombaton ez lett volna négy is. Attila feláll a korlátra, kezdünk. De furi. És mikor lesz a hullámzós rigmus, azt várom a legjobban.
Tizenegyes. Gól! Vezetünk b.meg a hetedik percben. Közben az eredményjelzőt kémleljük. A 14. perc kell nekünk. Priskin Tomi akkor küldte vissza a norvégokat a ruhaboltba kisebb mellényért.
A tizennegyedik perc. Szép volt fiúk! Köszönjük! Magyarok vagyunk. A magyar válogatottnak szurkolunk és a fiúk hosszú idő után ott lesznek a záró tornán. Sokunknak a lelátón halvány emlékei vannak róla, mit is jelent ez. Többenpedig még nem is éltek, mikor utoljára ez megadatott. A molinót gondosan összetekerve követjük tovább az eseményeket. Nemsokára ott a második. Gól! És jönnek a hullámok. Tengerészek előre. Hajózható az óceán. Megjegyzem sem alkohol, sem tudatmódosító szer nincs bennem. A képzelet szárnyal velem. A morajló lelátó a tenger, és ti vagytok a tengerészek.
Félidő előtt a kapitány így szól. Rumot sem ittam, mégis elment a hangom. Gyere öreg, vedd át.
A második félidő megint úgy kezdődik, hogy háttal állok a szent gyepnek. De ezt is lehet szeretni. Bele lehet adni apait-anyait, míg a gondolatok láthatóvá nem válnak. Történt ugyanis, hogy a felhevült test és a levegő közti hőmésréklet-különbségtől a pára így távozik. Persze a „Roberto füstöl a fejed” humorosabb és sokakat meg is nevettetett.
Jön a harmadik gól is. Aztán szépít az ellenfél. A végén örömünnep. Nagyszerű győzelem ünnepe ez. A zászlók lengenek, az arcok kipirosodva, örömittasan zengnek az énektől. A győzelmi indulótól. A látványt és a hangulatot imitt-amott pár füst is fokozza. Igazi fociünnep ez. Szeretett csapatunk elérve a kikötőt, és a vasmacskát a tengerbe dobva megkönnyebbülten énekel velünk együtt.
Minden jó, ha jó a vége. És ma tényleg az. Így kicsit kiszínezve, hatalmas dózisú szubjektív élménnyel elegyítve készült a meccs szokásos riportja.
Tőlem – Nektek.
Kérem, nézzétek ezt el nekem. Én is csak ember vagyok. És örülni a legszebb úgy, mint a kisgyerek. Aki kicsit olyat is lát, ami nincs is ott. De számára így kerek a világ.
(Roberto) – 2015. november 23.