Egy véletlen folytán találkoztak. Talán az élet akarta, hogy útjaik összeérjenek. Idegenként kezdték, s ahogy telt az idő, egyre közelebb kerültek egymáshoz.
Hosszú órákig mind össze voltunk zárva, közelről lehettem szemtanúja, hogy nem kellett sok idő, s természetesen folyt köztük a kommunikáció. Sőt, olyanok voltak, mint a régi jó ismerősök. Gondoltam is sok másik utastársammal együtt, milyen szép párt alkotnak. Három együtt töltött nap alatt rengeteget beszélgettek, komoly és kevésbé komoly dolgokról egyaránt. Szemmel láthatóan jól érezték magukat, nagyon jól… Majd a fiú azt mondta, látni szeretné a lányt az utazás után is.
Tiltakozott, érezte, nem lesz jó vége.
Mégis elgyengült, s belement a játékba. Hogy láthassák egymást, a fiú az éjszaka közepén is elment a lányhoz, aki próbálta kordában tartani az érzéseit, s nem belelovallni magát a kapcsolatba. De ő azt mondta, ne tegye, merjen érezni. Azt mondta, bízhat benne, élje át a közös pillanatokat.
Bátorította, hogy szabadjára engedje a szívét, s bátorította, hogy kimutassa és kimondja, amit érez. Ő maga is ezt tette.
Megkérte a lányt, ne verje át, hiszen fontos lett a számára, így az ígéretet tett. Majd rövid idő után jött, amitől az elejétől kezdve rettegett a lány.
Azt mondta a fiú, megoldás híján elengedi. Két külön, egymástól távoleső helyre köti őket az életük, melyet egyikük sem akar feladni. Így elhatározta, nem akar még jobban kötődni hozzá. Harc nélkül elengedte.
Elengedte, miután a lány megbízott benne. Elengedte, miután elérte, hogy igazán fontos helyet töltsön be a szívében. Elengedte, miután édesen csókolta, s kedves szavakat suttogott a fülébe. Elengedte, s a lány tehetetlenül állt a történtek előtt.
Hiánya percről percre jobban fájt. Ismeretlen lány, ne engedd, hogy fájjon, hiszen nem érdemli könnyeidet olyasvalaki, aki küzdelem nélkül a könnyebb utat választotta…
