(DAC–Trencsén kicsit másképp)
Az Úr 2018. évének utolsó hazai mérkőzésén vagyunk túl. Kavarognak a gondolataim, de valami visszahúzza ujjam a billentyűzetről. Azt hiszem, senki sem volt képes csak a pályán történtekre összpontosítani. Éreztük, a napokban ismét belénk martak. Belénk szurkolókba, és a „kígyó mérge” lassan terjedt szét a testünkben. Ahogy fokozatosan „adagolták” felénk a híreket, egy-egy pillanatra teljesen lebénultunk. Valahol búskomor, halk zene szólt. Hogy történhetett meg ez megint? Megint!
Reményik Sándor verse jut az eszembe. Bár ne jutna, ez a vers maga a reménytelenség. Mert akkor már késő lenne harcolni… Arról szól, hogy tűnt el Kolozsvárról a magyar. A címe is sokatmondó: Íme a bizonyosság…
…Itt áll a temető tanúnak,
Fejfáin magyar még a szó,
Kicsiny keresztek összesúgnak,
Nesz támad, könnyű, elhaló…
Aztán, már az Arénában, egyszersmind jelképesen megszólalt a Queen zenekar Show must go on-ja. Tovább kell menni, de nehéz ilyenkor megszólalni, ahogy 2008 november elseje után is az volt. Igazságtalan! Aki érti a versrészletet, tudja ezt. Azt is, hogy ilyenkor minden szónak súlya van. Az írott szavaknak pedig mázsányi. Bebizonyítom! (Ígérem, ma utoljára untatom a kedves olvasómat nyúlfarknyi idézettel!) Csak Fankadeli két sorát szabadjon még:
…mint Petőfi Sándor, a segesvári harcmezőn,
Ló és kard nélkül, puszta kézzel ölt..!
Nem alkuszom, de most már jöjjön maga a mérkőzés. Furcsán kezdődött, csúsztunk negyven percet. Visszagondolva az elmúlt évtizedekre, eddig csak az időjárás tréfált meg minket így. Jelen esetben a trencséniek autóbusza mondta be az unalmast. A hír hamar terjedt a városban, de csak a stadionba érve nyert bizonyosságot számomra. Ilyen csak a mennyei megyeiben történhet – gondoltam.
Ez is valami égi jel, mert tréfának nem éppen jó?! Az első DAC-dogunk után bevonulnak a csapatok.
Alig indult útjára a labda, eleredt az eső, az a csúnya áztató, aprószemű. Amit az első félidő történéseiről tudni érdemes, azt hamar elfelejti az ember. Talán kiemelném a 18. percet, amikor a vendégek megfogyatkoztak. Jogos piros lap volt, de nem ittam előre a medve bőrére. Akarom mondani, egyáltalán nem ittam semmit.
Várt még rám az éjszakai szolgálat. A kiállításból nem sok előnyünk származott, legalábbis a szünetig. Még valami: A SZURKOLÓ NEM BŰNÖZŐ! – volt olvasható egy molinón, utalva arra, ami ellen minden tisztességes felvidékinek fel kell emelni a szavát!
Fordulás után körbelőttük a trencséni kaput, és meddő mezőnyfölénnyel uraltuk a mérkőzést
A második félidőben kimaradt a kimaradhatatlan, a kapu torkából folyton kifelé pattant az a fránya labda. Más szóval, a műsorfüzeten kalózként pózoló DAC-játékosok kicsipkézte a trencséniek „hajóját”. Már a lövések szele is szétszaggatta volna a vitorlákat, de mindig hiányzott pár centi. Legalább öt olyan helyzetünk adódott, amikor a fejemhez kapva a sapkám elindult „megismerkedni” a lelátó lépcsőivel. Atyaég! Ajtó-ablak helyzetek, zúduló lövések a B-közép alatt. Végül maradt a 0:0, talán elázott a puskaporunk? Idén sem győzelemmel búcsúzik a MOL Aréna, a szurkolói zászlók pedig felhajtva telelnek. Én azért megköszönöm ezt az esztendőt, de még nem búcsúzok. Zsolna és Szered vár idegenben. Kellenek azok a pontok, a gólokért meg a hitvesi csókok!
Kitartást Harcosaink!
(Roberto)
