(Zsolna–DAC kicsit másképp)
A mérkőzés reggelén az évszak tapintható jelét is megmutatta a tél. Beleéltem magam, mint egy éve, december elején. Akkor Poprádra utaztunk, bevállalva a pálya használhatóságának kétségeit is. Aztán rájöttem, Zsolnán műfű van, egyébként meg a televízióban nézzük a meccset. Így alakult, tudom nem szép dolog, sőt disznóság! Akarom mondani disznóvágásra voltam hivatalos…
Szóval szombaton, kora reggel vékony hóréteg takart mindent, és az égi áldás ezután sem akart szűnni. Párszor összefagytam már a zsolnai vendégszektorban, most ez kimarad – gondoltam magamban – miközben felidéztem az összes ottani túrát. Hideget is, meleget is, győzteset és veszteset egyaránt. Olyan ez, mint egy romantikus kirándulás, ahova visszavágyunk újra meg újra. Fura dolgokra képes ez a foci. A sporton túl emberi kapcsolatokat ápol, és megtanít minduntalan vágyakozni a sikerre.
Az otthoni döntetlen után két idegenbeli meccsen kell majd helytállnunk!
– ezt írtam a legutóbbi jegyzetemben, és nem a zsolnai performance-ot féltettem elsősorban, hanem majd a Szered ellenit. A sosonokkal mindig is nyílt sisakos játékot produkálunk, amihez kell egy hasonló ellenfél. És a Zsolna ilyen, hálistennek nem csak odahaza, hanem idegenben is. Az emlékek továbbra sem kíméltek, éppen a hurkatöltés idején jegyeztem meg, hogy szurkolóink már elindultak (nélkülünk). Nemsokára jönnek az első szelfik, a fogadkozások és a sárga-kék áradat az autópálya mentén. Igyekezzünk legalább a közvetítésre érkezni!
Sikerült! A mieink a fekete vendégmezben, a zsolnaiak meg sárga-zöldben. Valamit ünnepelnek…
110 éves a zsolnai klub, jó volna ünneprontónak lenni ma! Kezdetét veszi a találkozó, a kedvesemmel már a meleg szobában teát szürcsölünk, tekintetünket a televízióhoz szegezve. A helyszínen sűrű havazás mellett egymás „kóstolgatása” folyik, én meg beérem egy kevés rummal is a teámban. Közben Bayo megúszott egy piros lapot! Még jó, mert a szünethez közeledve pont ő köszöntött be a hazai kapuba! 0:1 – nem fejjel, hanem bizony lábbal, méghozzá a kapust is becsapva, okosan elcsavarta a védők mellett a labdát.
Na, csak mondja még valaki, hogy ez a gyerek nem tudja használni a lábát?! Üröm az örömben, hogy mindössze három percig tartott az előnyünk – 1:1 – szinte lekopírozva Bayo gólját kiegyenlítettek…
Persze nem volt még veszve semmi, jól játszunk, a lelátót pedig uraljuk!
Álomszerű kezdés a második félidőben: Vida Kristopher góljára – 1:2 – már nem tudtak (azonnal) rákontrázni a zsolnaiak, mi pedig tovább növelhettük volna a vezetést. Miközben édesanyám folyamatosan a játékvezetőt szidta (nem alaptalanul), arra gondoltam, milyen lenne majd a hazafelé út Zsolnáról. Merész, ám elég eredményfüggő kérdést tettem fel saját magamnak. Elmélkedő eme rovat címe, és valóban elmélkedtem. Például arról, hogy a meccs végét miért nem bírtuk ki? Meg arról, mennyire lelki szegény lehet egy gólszerző, ha az ellenfél szurkolótábora előtt kénytelen produkálni magát? Azok az utolsó utáni percek fájni is tudnak, nem csak örömet szerezni. 2:2, itt a vége, de nem akartam elfutni véle! Nyitva maradt még pár kérdés… Az egyikre már másnap választ kaptam (Eb-selejtező sorsolása), a másikra egy hetet kell még várnunk (megtartjuk -e a második helyünket a ligában?), aztán jöhet az emberiség legszebb ünnepe. Persze előbb még Szered–DAC, Nyitrán…
(Roberto)
