A három nagy kedvenc közül Móricz Zsigmondot tartom a legkönnyebben olvasható írónak. Realista ábrázolásmódja műveiben megköveteli az autentikus írásmódot, így az alföldi parasztságot a maga beszédmódján, fonetikusan közli. Móricz hősei különleges egyéniségek, mély érzelmekkel, erős szenvedélyekkel és nagyratörő vágyakkal. Ezek vagy bekövetkeznek, vagy bevégeztetnek. A cselekmény generálja az izgalmakat, és kikéri magának a valóságot. Ezzel a legnehezebb szembenézni, és léteznek olyan mélységek, amikor ez már már lehetetlen.
Persze, mindenkinek nem lehet megfelelni, kedvére tenni. Nekem is vannak olyan napjaim, amikor szívesebben olvasok tájleíró munkákat, szubjektív élményeket az életről, utazásról, önmegvalósításról. Egy emberfeletti harcról, ahol az egyén csupán önmagának keres választ a kérdésekre. Úgy alakult, hogy a napokban egy kortárs utazó naplójában a Senki szigetéről olvastam. Így Jókai „Aranyemberét” de megidézném! – gondoltam magamban. Csakhogy legutóbbi is Komárom szülötte, „járt itt” a Klikkben, ezért „kispadra ültettem” a nagy mesemondót. Mikszáth dzsentri világáról is kezembe került egy tanulmány, kivonatokban. Végezetül Móricz Zsigmond Úri murijára esett a választásom. Benne van Jókai mesélő kedve és Mikszáth anekdotázó hajlama.
Ismét egy történet a millenniumi időkből Magyarországról, egy alföldi város lakóiról, és az aktuális főszereplőnk, Szakhmáry Zoltán tragédiájáról.
Zoltánunk amellett, hogy pénzügyi problémákkal küszködik, szerelmi életét sem bírja rendbe rakni. Az egykori gazdag földbirtokosból mára egy lecsúszott réteg szürke alakja lett, aki teljesületlen álmait sem végérvényesen feladni, sem eltemetni nem tudja magában.
Az írás megjelent a Klikkout 2018/12. számában.
Az éjszakákba húzódó talmi csillogások csak pillanatokra képesek enyhíteni fájdalmát. Móricz több ilyen figurát felsorakoztatott már regényeiben, de Szakhmáry Zoltánnal „túltolatta a kerékpárt”. Borúlátó szemléletét talán éppen saját világából adoptálta. Hisz’ nekünk is megvannak a napi terheink, miközben folyamatosan változik körülöttünk a világ. Ha nincs „biztonsági háló” alattunk, a szakadék felett védtelennek érezzük magunkat. Ha hiányzik a családi fészek melege, vagy egzisztenciánk veszélybe kerül, megriadunk. Móricz Úri murijával nem riogatni akarok, hanem tanulságot szolgáltatni. Mindegy, milyen korban élünk, egyik vállunkon egy ördög, a másikon egy angyal ül. Az egyensúly nyelve mi magunk vagyunk.Segíteni, és segítséget kérni sosem szégyen.
Móricz Zsigmond – Úri muri
Az 1927-ben íródott regény egy alföldi település négy napját mutatja be 1896-ban.A történet június 7-én kezdődik, Borbiró iszogat magányosan a Sárga Rózsában. Meghívására barátja, Szakhmáry Zoltán csatlakozott, majd Csörgheő Csuli is megérkezett. Ezek hárman a szomszéd asztalnál ülő Lekenczey Mukit „átkeresztelték” gróf Goluchovsky Agenornak. Csuli megkérte a patikust, kerítsen neki hashajtót, s keverje azt egy üveg pálinkába. Később ezzel kínálta a cigányokat, mikor a tanyájára mentek.
Csuli körbevezette a társaságot, majd kedvencét, a nagy kant is megmutatta. Zoltán elhozta nagybátyját, Zsellyei Balogh Ábelt is. Vidáman beszélgettek immár ötösben tovább, amíg a kondás nem érkezett a hírrel, hogy megdöglött a nagy kan. Csuli elkomorodott és hazament. Az esti dorbézolás Zoltán tanyáján folytatódott. Egykor hatalmas birtok volt, mára nagy része a labancé lett. Miközben kint beszélgettek, lassan elbóbiskoltak. Észre sem vették, hogy Zoltán bement a házba, ahol féltett titkát, Rozikát, a parasztlányt rejtegette. Szerelmes volt belé, pedig volt családja, felesége. Mindent megvett neki, kényeztette, taníttatta. A lány elmesélte az életét. Ölelte, csókolta, de Rozika érzéketlen maradt. Ekkor döbbent rá, hogy a lány tulajdonképpen egy prostituált. Zoltán kezdett egészen elhidegülni a lánytól. Borbiró elmondta a társaságnak Zoltán esetét a Rozikával, akik erre kíváncsiak lettek a lányra. A dorbézolás folytatódott, az urak kártyázni kezdtek. Lekenczey félrevonult Rozikával a tornácon.
Zoltán dühödten vette tudomásul, hogy a lány most a „grófot” nézte ki magának. Dühében egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére. Lekenczey megkérte Rozikát, szavaljon el egy verset, majd meghívta a lányt Pestre, hogy álljon színésznőnek. Ekkor lépett be a szobába a holtrészeg Zoltán. Elkeseredésében csúnyán belekötött a lányba, betörte egy közeli szekrény üvegablakát, majd elaludt. Másnap tíz órakor ébresztették. Jöttek a csugari parasztok, akiknek már pünkösd óta tartozott. Zoltán bement a városba pénzért Lefkovicshoz, a zsidó régiségkereskedőhöz.
Miután megkapta a pénzt, rögtön indult haza, de útközben találkozott Csulival. Csuli egy ravasz csellel elcsalta a parasztokat, így azok már távoztak, mire Zoltán hazaérkezett. Zoltán felesége, Rhédey Eszter tartott a birtokra, mert a fülébe jutott Rozika története a férjével. Zoltán megnyugtatta, hogy már elküldte a lányt, aki később levelet is küldött Pestről. Ebben az állt, hogy végleg elköltözött. Ekkor már Eszter is belátta, hogy a lány csak kihasználta férjét. Ennek ellenére először csak szóban, majd később tettleg is bántalmazta Zoltánt. A férfi nem ellenkezett, hagyta, hogy felesége véresre karmolja az arcát. Zoltán következő útja a kaszinóba vezetett. Itt találta összes barátját. Azok nem kérdeztek semmit, és beállt közéjük mulatni és felejteni.
A felejtés helyett viszont egyre inkább csak adósságai és kilátástalan helyzete járt a fejében. A kocsmai társaság eközben áthurcolkodott Vasgyúró Palyáékhoz. Zenészeket is hívtak, s a mulatozók egy szekéren körbejárták az egész várost. Zoltán is köztük volt, de egyáltalán nem volt vidám. Azon töprengett, hogy az egész élete úgy folyt le, mint az özönvíz. Nem jutott egy lépéssel sem előrébb soha, önerejéből semmit nem sikerült elérnie. Felajánlotta, hogy vendégül látja a társaságot, menjenek el az ő tanyájára. Így is tettek, nemsokára javában folyt a bor. Mindenki vidám volt, csak Zoltán nézett megtörten maga elé. Cigarettára gyújtott, s az égő gyufát a ház nádfedele alá tartotta. A részeg társaság kezdetben nem vette komolyan a veszélyt, csak akkor kezdtek megijedni, mikor már az összes épület lángokban állt. Ekkor Zoltán tűnt fel háza erkélyén egy puskával a kezében. „Gyáva ez ahhoz!?” – mondta, és szíven lőtte magát…
Móricz Zsigmond regényét ezekkel a szavakkal zárja:
A tűz ropogott, az állatok, emberek veszettül bőgtek, ordítottak. A hajnalban az Alföld közepén egy tűzfáklya mutatott az égre, a tűz, a tűz, a szent tűz, amely minden rosszat megemészt…
(Roberto)
