Több mint fél év elteltével szedtem le végre a „Z” betűt az én drága Borámról. Azt már nem tudtam eldönteni, hogy jó szolgálatot tett-e ez a nagyszerű okosmatrica, ugyanis kaptam én hideget, meleget, dudálást, satuféket és teligázt. De szerencsére mosolyokat is.
Hiába a tízéves jogsi, ha még mindig a bizonytalanság az úr.
Majd végre csavartam egyet a stílusomon, összeszedtem a bátorságomat és most bizton állíthatom, hogy az autó megismerésével párhuzamosan egyre inkább a dinamikus vezetési stílust képviselem. Ha ugyan létezik ez az irányzat. Amennyiben nem, ezennel megalapítom – bátran lehet csatlakozni.
Szerencse, hogy így tettem, mert azt hallottam, hogy a bizonytalankodók okozzák a legtöbb balesetet az utakon. Az pedig nem mindegy. Főleg, ha a gyermek is a kocsiban ül, és hát az ő biztonsága a legfontosabb. S ha ez megkövetel egy két teligázt, vagy satuféket, ez rendben is van a részemről. Csak kerüljük el a baleseteket!
Az sem baj viszont, ha a kocsi automata váltós. Ez jócskán megkönnyíti azok helyzetét, akik kevésbé mechanikusak és nem az az élvezetük csúcsa, hogy a botkormányt ide oda teszegessék. Több idő és nagyobb figyelem jut minden másra. Khm, a sebességre és az útviszonyokra persze.
Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor a kedvenc rádiótokban felcsendül a kedvenc dalotok. Tényleg a kedvenc rádiódban és tényleg a kedvenc dalod!
A legjobb döntés ilyenkor, ha kiélvezi az ember, amíg le nem keverik a hangmérnökök. S ekkor az sem baj, ha más is megismeri. Az ablakot kissé lehúzva, a hangerőt maxra téve verethetünk hússzal a főúton, miközben a Journey, vagy épp Peter Gabriel és Kate Bush szól.
De sajnos folyton érnek apróbb balesetek. Azt hiszem, hogy az autóm az én Achilles-sarkam, mert mindig történik vele, így velem is valami.
– Beverem a fejem a felnyitott csomagtartóba.
– Úgy próbálok kiszállni, hogy még be vagyok kötve, és nem értem, miért nem haladok.
– A térdemet folyamatosan beverem a műszerfalba.
– Az indulás előtt a kocsi tetején hagyom az extra nagy méretű sütis dobozomat, amiben a több órán keresztül készített sütim pihen. Persze a célállomásra megérkezve, már hűlt helye.
Kéne egy én-és-az-autóm hesteg, ahol leírhatnánk mindannyian, ki miben béna, ha az autójáról van szó. Ja, nem. Inkább nem. Mert akkor annak is ott kellene szerepelnie, hogy rendszerint nyitva hagyom a kocsit. Nem, nem. Nem csak a riasztót felejtem el bekapcsolni, hanem az ajtajait is gyakorta nyitva hagyom. Ez viszont csak addig vicces, amíg a kocsinak is hűlt helye nem lesz, nemcsak a sütis doboznak a tetején.
