Fotók: Pixabay
Elhangzott már párszor Dunaszerdahelyen a kőszínház megépítésének szándéka. Hozzáteszem, a helyhatósági választások előtt természetesen az indokoltnál többször is szóba került, hiszen igazán hangzatos a célok és tervek felsorolása közt.
Gyakran látogatom a színházi előadásokat, szinte minden műfajhoz tartozó darabot örömmel nézek végig. Ezen túl, hivatásomból kifolyólag számos ünnepélyes megnyitón, gálaesten, kiállításon, s ezekhez hasonló rendezvényen veszek részt. A felsorolt helyeken szerzett tapasztalatomból kifolyólag felteszem a kérdést:
„Minek kőszínház Dunaszerdahelyre?”
Szívem szerint még vagy öt kérdőjelet biggyesztenék a kérdésem mögé… de valljuk be, nem mutat jól.
Nagyvárosi életet szeretnénk élni, s hangoztatjuk, ebben a városban sok lehetőség rejlik. Az utóbbival egyet is értek. Valóban rengeteg potenciált rejteget Dunaszerdahely, de – és itt jön a lényeg –
ahhoz, hogy nagyvárosi életet alakítsunk ki, kőszínházzal és hasonlókkal, talán előbb meg kellene tanulnunk megfelelően viselkedni…
Teljesen mindegy, hogy mi ad otthont egy színdarabnak, minden esetben az alkalomhoz illő öltözetet kíván. Nem kell kisestélyi, félreértés ne essék, de ha már egyszer elhatároztuk, hogy beülünk egy színházi előadásra, akkor azt ne a kedvenc melegítőnadrágunkban tegyük meg! Tiszteljük meg azzal önmagunkat és a színpadon állókat, hogy belebújunk egy szép, csinos ruhába!
Továbbá, ami ennél hatványozottabban fontos, tanuljunk meg felnőtt, művelt emberek módjára viselkedni, legyen szó előadásról, gálaestről, kiállítás-megnyitóról, vagy bármi másról! Az időben való megérkezés az egyik alappillér, ennek ellenére rendre többen keresik a már sötétségben úszó nézőtéren a helyüket.
Elcsépeltnek hangzik a mobiltelefonok lehalkítása, kikapcsolása, de az elszomorító valóságban szükséges folyamatosan elmondani a nézőknek, hogy tegyék meg e „nemes gesztust”… Hiszen még ennek elhangzása ellenére is vannak, akik – feltételezzük – elfeledkeznek róla. Olykor a színpadon kikerekedett, legmeghatóbb pillanatokat zavarja meg a legújabb sláger, vagy épp egy polifonikus csengőhang. Jobb esetben hamar előkerül a készülék, s megoldódik a probléma. Rosszabb esetben egy óriási női táska rejtett zugaiból kell előkeresni azt.
Ezzel sajnos még nem zárul a sor. Vannak, akiknek olyan fontos mondandójuk adódik, hogy azt épp az előadás alatt kell közölniük a három székkel arrébb ülő társukkal. Hogy mi lehet ennyire fontos, rejtély számomra. A személyes „kedvenceim” közé tartoznak a szerelmes párok, akik úgy gondolják, egymás iránt táplált érzelmeiket a nézőtéren ülve is ki kell mutatniuk, így összebújva, puszilkodva nézik végig a darabot. Ezzel nincs baj addig, míg valaki mögött ülnek, azonban ha olyan „szerencsések” vagyunk, hogy mindezt előttünk ülve teszik, nagy valószínűséggel a színpadon történtekből keveset fogunk látni.
S még sorolhatnám a csallóközi közönség szokásait.
Ezek tudatában ki merem jelenteni, előbb neveljünk ki egy színházi közönséget, majd utána kezdjünk el gondolkodni a kőszínház megépítésén!
