(Szered–DAC, kicsit másképp)
Ismét véget ért egy DACos esztendő, éppen az imént csengettek le hangjai és fényei. Harcoltak meg utolsó harcai, és a rengeteg mosoly mellett ott a pálya szélén morzsoltunk el pár könnycseppet is utoljára. Leültem a karosszékembe, és a legszebben író „tollammal” egyszerre két jegyzetbe kezdtem bele. Az egyik az itt és a most: pár gondolat a „nyitrai vár alól”, amely ezúttal semleges helyszínné változott.
Állj meg vándor, érezd az elmúlást! Tárd ki tapsra két karod, magasan a levegőben. Még utoljára az évben egyszerre csapódjon össze a sok tenyér! Egyszerre zengjenek az ajkak: az a mély, rekedtes és a vékonyka, törékeny is. „Mert aki nem a mezén viseli a címert, az a szívében hordja azt!” – valahogy így mondta annak idején az, ki mert nagyot álmodni.
És még sokezren, kik most az álomból a valóságba úszunk át, túltelve szenvedéllyel, de hálával is!
A nyitrai stadion lelátóin ezúttal a szeredi klubbal hozott össze minket a sors. Nem kellett hozzá a piros-fehérek főszponzora sem, mert a szemünk éles. Éles, és látta, amire még (talán) nem volt példa a „világtörténelemben”. Idegenben is otthon voltunk minden tekintetben. Létszámban főleg, ahogy lélekben is egyaránt – az arcok láttatni sejtették! Ez nemcsak Dunaszerdahely, ez ugyanaz a szurkolótábor, mely odahaza is a Kárpát-medence szélrózsájából verbuválódik. Ez nemcsak Dunaszerdahely, messze nem!
Ez a sárga-kék és a piros-fehér-zöld érzékeny elegye, ahogy az egyik nincs meg a másik nélkül. Ahogy amaz szív nélkül „halott”.
Olyan, mint a legszebb szerelem… A két sípszó közti kilencven percről vajmi keveset lehetne írni. Nem mazochista az ember, ez a küzdelem nem volt a legszebb. Csak a győzelem az, mi finommá tette a napot. Egyetlenegy perc képes feledtetni a maradék nyolcvankilencet.
Egyetlen apró pillanat, egy beadás oldalról, mely elsuhant két védő lába alatt. A másodperc tört részében a mi Šatkánk úgy csapott le a labdára, hogy közben megédesítette egész esztendőnket. Mert minden jó, ha a vége is az. Pont, mint a mesében, a többit pedig úgyis elfelejti az ember.
A „tékozló” fiú ezzel együtt saját magának is üzent, nemcsak nekünk!
A két sípszó közt egy apró pillanatra megállt az idő. Megállt, hogy nyomban ezután ünnep kezdődhessen, győzelmi ária szólhasson, és csókok repüljenek a kipirosodott orcákra. Ha még maradt pár csepp melegítő „nedű”, azt akkor és ott illett felhörpinteni. Kiinni poharainkat egészségünkre, és koccintani a győzelemre. De nemcsak arra! Mert:
Ezzel a dunaszerdahelyi labdarúgás eleddig legeredményesebb őszét zártuk!
(Erről majd egy másik jegyzetemben kicsit bővebben…) Ilyen előkelő helyen még sosem vártuk a folytatást. Hogy mit hoz majd a tavasz, arról ráérünk gondolkodni. Az itt és a most legyen velünk kegyes. A jövő helyett én inkább a múltat idézném meg. A múltat és azokat, akik odafentről látják a második helyen telelni csapatukat. Innen már csak egy ugrás a legszebben csillogó érem. Ha egyszer megéljük, sírok nyílnak majd fel, és együtt ünnepel velünk a mennyország!
(Roberto)
