Tudjátok, nem kötelező ünnepelni a karácsonyt – sem. Viszont dechuszonnégy közeledtével párhuzamosan egyre fokozódik bennünk a nyomás, melyet – a nagy áhítatossággal egyetemben – ugyancsak mindenki másra is kötelező érvényűnek érzünk.
A főutcákon villódznak az ünnepi fények, mosolygós bannereken hirdetik a Megváltó születésnapjának érkeztét. Illetve valakiét, akit látszólag mindenki nagyon vár. Legalábbis ez derül ki a sok szép színes kirakatból és feldíszített kapualjból.
De nem kötelező ilyenkor sem semmi. Ahogy máskor sem. Akinek nem ünnepe a karácsony, valamilyen szívfájós, családi, akár vallási oknál fogva, ő is érzi az erőltetést, a hömpölygő tömeg kényszerességét és az igazságtalanságot, mely ezeket a napokat óhatatlanul is átitatja; a „hiába mondjuk, mégsem figyelünk senki másra magunkon kívül” hangulatát.
„De hisz’ az ünnepre be kell szereznem a szükséges dolgokat!” – mondjuk mi. S e különleges körülmény okán feljogosítjuk magunkat számos rettentő dologra, majd még abban a percben meg is bocsátjuk, hiszen:
– mások eltaposása a boltban csak a szükséges rossz, hogy még időben meglegyen minden a Szent Estére,
– a káromkodás és a többi sorban álló szidása, ha leleményesebb és gyorsabb volt nálunk, csak az indulataink őszinte megnyilvánulása, amivel könnyítünk elcsigázott lelkünkön,
– az év majd’ 364 estéjének feláldozása rendben van azért az egy nyugodtért cserébe, amit majd otthon együtt tölthetünk.
Mi jogosít fel bennünket arra, hogy épp most, az ünnepeket megelőzően ilyen minősíthetetlen módokon viselkedjünk? Mi lehet elég indok arra, hogy odébbtaszajtsuk felebarátunk mozdulatlan, ajándékokkal teleaggatott testét a bevásárlóközpontban? Úgy néz ki, hogy épp az ünnepek azok, amik nálunk minderre okot adnak. Hogy lehet, hogy ez az indok?
