Anno volt a fapados. Nem emlékszem, hogy „megmásztam” volna valaha is, csak láttam. Mire meg megmászhattam volna, már csak egy lyuk volt a helyén. Ez volt az egykori főtribün rövid története. Agyam archívuma elraktározta, de mit megadnék, ha volna vele egy szelfim. Nincs! Igaz, az csak a szemnek lenne ajándék, az igazi élmény maga az Élmény! A nyolcvanas években járunk, ahol a hely szelleme egy életérzést teremtett.
Ez egy visszajáró szellem. Nem ijesztget és nem kelt félelmet, ő egy barátságos szellem. Megfoghatatlan, utolérhetetlen, de mindig melletted áll, ha akarod és megsimogat. Meleget ad, ha fázol, hűsít, ha tikkadsz. Mire kettőt fordult, már ott állt az új lelátó. No, azt rögtön a „magamévá tettem”.
Oda felmászva és körbetekintve látom ma is magam előtt a jegenyefákat. Alatta alacsony, pár soros lelátó.
Balra fehér, falazott „eredményjelző”, mely eredményfüggő volt. Kis szójáték. Azon függött az eredmény és „ketyegett” a kétszer negyvenöt perc. A ketyegést senki sem hallotta, csak elképzelte. Nem volt rá esély, ugyanis a stadionban ezrek és ezrek tolongtak. Szemben a prolitribün, fedett kis létesítmény, gyerekkorom és a szenvedélyem megtestesítője. A fater is „proli” volt, meg mindenki, így kézenfekvő volt odaállni. Jobbra viszont az a hely a kapu mögött, ahol a nagyapám szurkolt.
Mindenkinek megvolt a maga „helye”. Így lett egyénekből közösség. Így zúgott a morajló hajrá DAC!
És akkor jött nyolcvanöt, az első Ligameccs. A hely szelleme is ünneplőbe öltözött, levetette rá jellemző fehér lepedőjét, és elegánsan, sportosan elvegyült a tömegben. Belemászott a szívekbe és a gondolatokba. Ő volt a csapágygolyó az acéldobozban, melyet megrázva feltámadtak azok is, akik már nem élhették meg a csodát. Ez a barátságos lény volt a trombita hangja is. Maga ötvözte az egységet a játékosok és a szurkolók között.
Ahogy teltek az évek, egyre több embert csalt ki magával. Mindet egyenként ismerte, és masszává gyúrva közösséget teremtett.
Eltűnt a prolitribün, helyébe egy modernebb kétszintes lelátót varázsolt. Igen, ő varázsló is volt. Ügyes és gyors, ha kellett lapátolt és betonozott. Sosem fáradt el, egyre nagyobb és nagyobb lett. Benőtte, majd túlnőtte önmagát is. Úgy csalogatott, mint egy gyönyörű hölgy, de keze erős volt. Igazi őserő, úgy játszott a tömeggel, ahogy akart. És Ő nem csak akart, szerette is a dolgát.
Most minden változik. Megváltozott, modern lett. A mámortól megrészegedve keresi a helyét. Valahogy úgy érzi, a világ játszik vele és átírja gondolatait.
Ezt súgja, hallom. Vajon, Te hallod őt? Csak fülelj! De inkább érezz, mint hallj! Maradni akar, de szeretné, ha kis időre fognád a kezét. Ha egy gondolat erejéig vele lennél. Ha hallaná a szádból: köszönöm! Iszol egy sört velem? Nem szégyenli majd, ha néha könnyezel! Adj vissza neki abból, amit eddig kaptál tőle, ne érezze, hogy elveszett. Ő újból erős lesz, mire felkelsz, érezni fogod ismét a jelenlétét. Ott lesz az új székekben, a dob lelkében, ott lesz mindenhol. A lelátón, a pályán, a kerítésen. Ő teremti a közösséget, mert az tulajdonképpen ő maga.
Tudja és érzi, sok kaland vár még rá. Sok sok győzelem. Mert ő a hely szelleme, a lecserélhetetlen és a kicserélhetetlen. A barátod!
Kérdezd meg tőle még sokszor, hogy ki a jobb?
Mindig ugyanazt válaszolja majd!
A DAC!
Köszönöm Te sárga-kék szellem! Tavasszal, ha majd eljön a kikelet, újra találkozunk! Addigra teljesen elkészül az új „lakásod”.
(Roberto)
