Ez az egy gondolat mára: „Csináld! Tedd meg! Hiszen annyit tudsz már arról, hogy hogyan kellene. Számos könyvet elolvastál, futnak a szemeid előtt a bölcs sorok, az élet- és lélektani instrukciók, alig győzöd már rendszerezni, ki mit mondott. Benned van, beléd épültek. Tedd hát meg, amit meg kell tenned!”
Nem is kell, hogy többet írjak erről. Meglátod, ha elkezdesz tenni, azonnal megérted.
Száz aggodalmaskodó gondolatot, felettébb logikus eszmefuttatást helyettesíthet az az egyetlenegy tett, amivel, ha másnak segítesz épp, magadnak is adsz. Próbáld ki! Nyújtsd ki a kezed valaki felé, s közben figyelj belülre. Észreveheted, hogy akaratlanul is összpontosítasz, koncentrálttá válsz, megszilárdul a tested, tettrekész leszel.
Ebben az egy kitüntetett, aktív pillanatban azzal az egy kézfogással leszünk elfoglalva, nem azzal, hogy
- ha ezt mozdulatot lassabban tettük volna meg, talán precízebben sikerül,
- ha egy másik napszakban indítjuk, kevésbé lenne nyirkos a tenyerünk,
- ha a kezünk helyett a lábunkat nyújtjuk, nagyobb feltünést keltünk, vagy
- ha erősebben szorítjuk a másik kezét, biztosan emlékezetesebbek lennénk számára.
Számos verziója lehet annak, mi lenne, ha. De az tény, hogy ott és akkor csak az az egy lehetőséged van. Az az egyszeri és egyetlen alkalom, az az egy cselekedet, amit vagy megtettél vagy nem. Akarod hát? Kinyújtod a kezed a másik felé? S magad felé?
Tégy, ha tenned kell! Ne gondold tovább.
