Valamikor réges-régen az a gondolat foglalkoztatott, hogy bevezettetem az internetet az otthonomba, és csatlakozom a világháló szerteágazó világához. Meg is kérdeztem egyik ismerősömet, mit szólna hozzá, és jó dolognak tartja-e?
„Á, te nem tudsz angolul, és legtöbb oldal angolul jelenik meg!” – válaszolta. Kicsit jegeltem az ötletet, de aztán pár év múlva megvalósítottam tervemet, és ma már nem tudnám elképzelni az életem világháló nélkül.
Így kerültem fel az egyik legnépszerűbb közösségi portálra, a Facebookra is.
Szűk közösségben, kispolgári életet élő emberként, az oldal kezdeti megismerése után, egyre szaporodtak közeli és távoli ismerőseim, akiknek életébe bizonyos szinten betekintést nyertem a fészbuk által.
Kezdetben a zene, online publikált cikkek tették színessé a felületet, majd a születésnapi köszöntők, idézetek, a környezetünkben történt dolgok keltettek érdeklődést, akarva-akaratlanul követve a népszerűségi mutatót.
Később ezekkel együtt előretörtek olyan gyarló emberi tulajdonságok, mint a képmutatás, álszerénység, hazugság és a rosszindulat.
Elkezdtem olyan dolgokat írni az oldalamra, amiket igazságérzetem diktált, viszont kételyeim voltak, ki vagyok én, hogy a nagy megmondó szerepébe öltözzek.
Aztán a döntésem egyszerű volt és gyors, hiszen a saját oldalára mindenki azt ír, amit akar: tehát írtam is rendületlenül, és bizony voltak témák, amelyek megosztották a nagyérdeműt. Írásaimra hamar felfigyeltek szakemberek is, és először a Csallóköz hetilapban kaptam egy rovatot Kmeť Vlado által, később a Klikkout-ban publikáltam Poór Tibi jóvoltából.
Így született meg a Szigi-szemmel című rovatom, amit a klikkout.sk-n minden vasárnap délelőtt olvashat a nagyérdemű, egyfajta jó ebédhez szól a Szigi-szemmel olvasói elnevezés alapján.
Oscar Wilde a szellemesség legalacsonyabb formájának tartotta a szarkazmust, és hosszú ideig sokan osztották ezt a véleményt. Azonban a kutatások ezt az állítást kiegészítették annyival, hogy egyben az intelligencia legmagasabb formája is. Ugyanis egy-egy cinikus megjegyzésért az agynak sokkal keményebben kell dolgoznia, hiszen az alapgondolatot kell átitatnia a szarkazmussal – ez pedig egy idő után élesebb észhez és jobb problémamegoldó képességhez is vezet.
Szóval, először a Szigi-szemmel írásaimba próbáltam szembeállítani embereket saját gyarlóságuk, és ne adj’ Isten, jellemük tükörképével, ami enyhén szólva is megmosolyogtató volt néha.
Úgy gondoltam, ha vállalod a közösségi portálok világát, akkor azt is vállald, hogy mások másképp gondolják az általad jónak vélt dolgokat.
Az embereknek tetszik, ha mások mondják ki helyettük azt, amit ők maguk talán nem mernek kimondani. Ez elsőre talán kicsit meglepő, hiszen a szarkazmus pont egy kritikus, néha már-már támadó humorfajta, de ennek ellenére mégis kapcsolatkovácsoló ereje van.
A szarkasztikus emberek ugyanis gyakrabban humorizálnak azok kárára, akiket szeretnek.
Ezért gyakran olyan emberek társaságát keresik, akik értékelni tudják a megszólalásaikat – vagy még inkább azokét, akik hasonló módon vissza is tudnak vágni.
Rengeteg anonim levelet kaptam, amiben rosszindulattal, lelki szegénységgel és kárörvendőséggel vádoltak meg, és bevallom, voltak megjegyzéseim, amiket nem publikáltak, mivel nagyon is súrolták a jóízlés határait, viszont számomra ez építő jellegűnek bizonyult. Az elismerést pedig mindig az olvasó hozza meg…
Szigi