A minap elém került egy cikk, mely az exekkel való kapcsolattartást boncolgatta. Azt írták, jó viszonyt ápolni az exszel nem normális. Állították, azzal csak visszalépünk a múltba. A múltat pedig le kell zárni, a jelenben kell élni és a jövőre koncentrálni.
Nos, ezt az eszmefejtést nem igazán értem. Vagyis értem én, csak épp nem értek egyet vele. Miért lenne nem normális dolog jó kapcsolatot ápolni egy volt párunkkal? Ha két felnőtt, értelmes ember úgy érzi, kapcsolatuk már nem az igazi, s megegyeznek, külön folytatják az útjukat, miért ne maradhatnának barátok?
Az, hogy párként nem működnek jól, nem azt jelenti, hogy utálják egymást.
Csupán nem ők egymás lelki társai, akivel le tudnák élni az egész életüket. Ettől azonban még kedvelhetik egymást, jól érezhetik magukat együtt, beszélgethetnek, vagyis barátok még lehetnek. Nem hiszem, hogy ez nem normális dolog lenne.
Egy szakítás után nem kell utálkozni, kígyót-békát kiabálni a másikra. Persze, vannak azok a kapcsolatok, melyeket valóban jobb egyszer, s mindenkorra lezárni, de ez nem törvényszerű! Az említett cikk szólt az új partnerről is. Az író meglátása szerint az új szerelem rovására lehet egy múltbéli kapcsolat életben tartása. Ezzel a gondolattal sem igazán tudok azonosulni.
Amennyiben él a bizalom, nem látom akadályát barátságot fenntartani egy exszel.
Hiszen ő is ugyanolyan barát, mint a többi. Tisztázni kell kedvesünkkel, hogy miről van szó, eltitkolni nem szabad. De ha igazán őszintén elbeszélgetünk a helyzet állásáról, nem hinném, hogy ne lehetne minden duzzogás és rossz érzés nélkül elfogadni azt.
Persze, mindez csakis akkor működhet, ha mindkét fél lezárta magában a kapcsolatot, s egyikük sem érez barátságnál többet a másik iránt. Ellenkező esetben valóban nem jó ötlet fenntartani szakítás után a kapcsolatot. Aki mégis megteszi, arra sem mondanám, hogy nem normális. Bizonyára csak kapaszkodik minden utolsó reményfoszlányba…
