A Civil a pályán rovat 2019-es első interjúalanya tanár. Vagy, ha úgy tetszik, tanító bácsi, hiszen hosszú évtizedeken keresztül oktatta alapiskolás tanítványait. Ma már megérdemelt nyugdíjas éveit tölti, de egykori diákjai körében még mindig töretlen a népszerűsége. Mikor felhívtam, hogy megegyezzünk az interjú időpontjában, nem kellett keresgélnie a megannyi név között, egyből tudta, ki vagyok, és honnan ismerjük egymást. Pedig engem sohasem tanított, csak mint iskolaigazgató ismerhette a nevemet. Attól sem rettent meg, mikor közöltem vele, hogy ezúttal nem szlováknyelv-oktatásról, módszertanról vagy a magyar iskolák helyzetéről szeretnék beszélgetni vele, hanem a sportról. Fibi Sándorral indítjuk az új évet.
Tanár úr, az Ön gyermekkorában, amikor azokat a szavakat, hogy tablet meg okostelefon még csak hírből sem ismerték, mivel múlatták a gyerekek az iskolán kívüli idejüket?
A szülőfalumban, Fülekpüspökin nem volt más lehetőség, mint az, hogy hazamentünk az iskolából, megebédeltünk, megcsináltuk a leckénket, és kimentünk focizni. A házunk mögötti kert alatt folyt egy patak, annak a túloldalán volt a focipálya. Ez a focipálya akkor minden délután tele volt gyerekekkel. Fűzős bőrlabdánk volt, és csak arra kellett figyelnünk, nehogy a fűzős fele érje a fejünket fejelés közben, mert akkor ott maradt a nyoma a homlokunkon.
Spontán kerültem kapcsolatba a sporttal, mert akkor még tényleg arról szólt a szabadidő, hogy gyerünk focizni.
Korcsolya volt ugyan a lábamon, de nem lettem jégkirály, teniszütőt is fogtam a kezemben, de mikor megláttam, mennyibe kerül, vissza is tettem a polcra. A labdarúgás szeretete viszont egy életen át megmaradt. Olyan élményeket szereztem gyerekként a focipályán, melyek a mai napig is elevenen élnek az emlékezetemben.
Megemlítene egyet ezek közül?
Nyolc-kilenc éves suhanc voltam, és bevallom, foci közben nem éppen a legszebb szavakat vágtuk egymáshoz a játék hevében. Legnagyobb meglepetésünkre egyszer megjelent a pályán a falu plébánosa. Harminc év körüli jóvágású fiatalember volt. Szintén közel lakott a focipályához, így ő is hallotta, ahogy mi szitkozódunk. Odajött, elmondta, milyen jó, hogy mi ott focizunk, csak egy dolog nem tetszett neki, hogy milyen csúnyán beszélünk egymással.
kérdezte, majd reverendában beállt közénk, és onnantól kezdve azon a délutánon egyetlen illetlen szó sem hagyta el a szánkat.
A gyermekkora végeztével is futballozott még?
Otthon végigjártam a korosztályos csapatokat, de érettségi után elkerültem Nyitrára, és ott már a focira nem volt időm. Egy-két nyitrai meccsre ugyan még kimentünk, de a szlovák közeg is túlságosan erősen hatott, és aztán évekre abbamaradt a foci. Egészen addig, míg a hatvanas évek végén Dunaszerdahelyre nem kerültem.
Csepi Pali barátom – aki sajnos már nem él – volt az, aki elhívott magával először DAC-meccsre.
A falusi körülményekhez szokott gyermekéveim után magával ragadott az egész miliő. Az, hogy itt stadion van, hogy itt több ezren egy emberként buzdítják a csapatot. Nem is a játék minősége fogott meg, mert ahhoz érteni kell, hanem a hangulat, ami azóta is csodálatos élmény számomra.
Ha nem tévedek, ez azt jelenti, hogy DAC-drukkerré vált.
A Pest mellett élő nagybácsimtól még kis suhancként kaptam egy Vasas-jelvényt, azt sokáig büszkén hordtam, és figyeltem a csapatot a rádión keresztül. A jelvény később elveszett, s ezzel tulajdonképpen odalett az én Vasas-drukkerségem is.
Azóta csak egyetlenegy csapat van, amihez érzelmileg kötődöm, és ez a DAC.
Amikor ma azt mondják a DAC-ról, hogy közösségformáló, hogy több mint egy csapat, az valóban igaz, mert olyan emóciókkal átitatott egy-egy mérkőzés, aminek átélését mindenkinek csak javasolni tudom. Hihetetlen érzelmi töltete van a meccseknek.
Reálisnak tartja, hogy meglegyen tavasszal a bajnoki cím?
Ebben az évben nem. 100 éves a Slovan, biztos vagyok benne, hogy idén behúzzák az elsőséget. Nem azért, mert nálunk a tavasznyitón kikapnak vagy sem, hanem mert úgy érzem, a futballszövetség is megteszi a magáét ennek érdekében. Elfogultságot látok abban is, hogy Bayót a zsolnai meccs után eltiltották két meccsről. Abban viszont bízom, hogy a második helyet megőrzi a DAC, és amikor már a Slovan kiünnepelte magát, akkor eljön a mi időnk.
Gyakran felreppenek olyan elképzelések, melyek szerint a színvonal és a nézőszám emelkedésének érdekében közös bajnokságra lenne szükség a szomszédos országokkal. Erről mit gondol?
Az én véleményem, hogy a foci – és általában véve a sport – olyan területe a társadalmi életnek, amely egyfajta kötődést eredményez. Nem biztos, hogy tudnék örülni egy V4-es bajnokságnak.
Helyben mutassuk meg, hogy mire vagyunk képesek!
A hokiban ezt megcsinálták. Ott a KHL, amit szerintem csak azért hoztak létre, hogy az NHL konkurenciája legyen. Szerintem ez a fociban kevésbé lenne szerencsés. Nem látok benne fantáziát.
Alig múlt egy hónapja, hogy átadták a MOL Akadémiát. Ezek a gyerekek már valóban nyugat-európai színvonalú képzést kapnak. Egyetért?
Rendkívül sokat várok az akadémiától. Gondoljunk csak bele, ha beérik az elképzelés, és mondjuk, 7-8 olyan régióbeli, magyar játékosa lenne a nagycsapatnak, akik az akadémián pallérozódtak, az micsoda jó érzés lenne. Közép-Európa egyik legjobban kiépített akadémiája a miénk, és a sikereknek meg kell majd mutatkozniuk.
Rugaszkodjuk el picit a labdarúgástól. Több katedrán eltöltött évtized után hogyan látja, mennyit változott az évek alatt a gyerekek mozgásigénye, ill. milyen formában alakult át a testnevelés?
Őszintén szólva, erről kényes beszélni. Ez mind személyiségfüggő, akár diákról, akár tanárról van szó. Volt szerencsém együtt dolgozni megszállott tornatanárokkal, akik versenyekre készítették fel a gyerekeket, és olyanokkal is, akik az óra elején odaadták a srácoknak a labdát, majd kicsöngetéskor visszakérték tőlük. A Vámbéry Ármin Alapiskolában működött sportosztály. Nagyon sok tehetséges diákunk volt.
Azt szerettük volna mindenáron elérni, hogy azok a gyerekek, akik nálunk a kilencediket befejezik, valamilyen módon a DAC keze alá kerüljenek, és a klub gondoskodjon a további fejlődésükről.
Ami annak idején bennünket eléggé kellemetlenül érintett, hogy nem találtunk erre megértést. Korosztályos válogatott focistánk voltak, akik – miután tőlünk kirepültek – elkallódtak. Ezért minden olyan kezdeményezésnek örülök, amikor egy adott sportklub keresi az iskolával való együttműködést.
Mit üzenne az új évre azoknak a gyerekeknek, akik a sport útján akarnak érvényesülni a későbbiekben?
Először is legyenek büszkék arra, hogy magyar iskolába járnak. Nem azt mondom, hogy mindenki legyen élsportoló, mert mindenkiből nem lehet az. Legyenek olyanok, akik a foglalkozásuk, szakmájuk mellett odafigyelnek a sportra is, és hagyják, hogy a sport meghódítsa őket. Hogy ez milyen szinten történik, azt már rájuk bízom, de azt kívánom – ahogy esetemben is –, a sport legyen része az életüknek.
