Fibi Sándor: „Számomra a sport egyfajta kötődést is jelent”

A Civil a pályán rovat 2019-es első interjúalanya tanár. Vagy, ha úgy tetszik, tanító bácsi, hiszen hosszú évtizedeken keresztül oktatta alapiskolás tanítványait. Ma már megérdemelt nyugdíjas éveit tölti, de egykori diákjai körében még mindig töretlen a népszerűsége. Mikor felhívtam, hogy megegyezzünk az interjú időpontjában, nem kellett keresgélnie a megannyi név között, egyből tudta, ki vagyok, és honnan ismerjük egymást. Pedig engem sohasem tanított, csak mint iskolaigazgató ismerhette a nevemet. Attól sem rettent meg, mikor közöltem vele, hogy ezúttal nem szlováknyelv-oktatásról, módszertanról vagy a magyar iskolák helyzetéről szeretnék beszélgetni vele, hanem a sportról. Fibi Sándorral indítjuk az új évet.

Tanár úr, az Ön gyermekkorában, amikor azokat a szavakat, hogy tablet meg okostelefon még csak hírből sem ismerték, mivel múlatták a gyerekek az iskolán kívüli idejüket?

A szülőfalumban, Fülekpüspökin nem volt más lehetőség, mint az, hogy hazamentünk az iskolából, megebédeltünk, megcsináltuk a leckénket, és kimentünk focizni. A házunk mögötti kert alatt folyt egy patak, annak a túloldalán volt a focipálya. Ez a focipálya akkor minden délután tele volt gyerekekkel. Fűzős bőrlabdánk volt, és csak arra kellett figyelnünk, nehogy a fűzős fele érje a fejünket fejelés közben, mert akkor ott maradt a nyoma a homlokunkon.

Spontán kerültem kapcsolatba a sporttal, mert akkor még tényleg arról szólt a szabadidő, hogy gyerünk focizni.

 

Korcsolya volt ugyan a lábamon, de nem lettem jégkirály, teniszütőt is fogtam a kezemben, de mikor megláttam, mennyibe kerül, vissza is tettem a polcra. A labdarúgás szeretete viszont egy életen át megmaradt. Olyan élményeket szereztem gyerekként a focipályán, melyek a mai napig is elevenen élnek az emlékezetemben.

Megemlítene egyet ezek közül?

Nyolc-kilenc éves suhanc voltam, és bevallom, foci közben nem éppen a legszebb szavakat vágtuk egymáshoz a játék hevében. Legnagyobb meglepetésünkre egyszer megjelent a pályán a falu plébánosa. Harminc év körüli jóvágású fiatalember volt. Szintén közel lakott a focipályához, így ő is hallotta, ahogy mi szitkozódunk. Odajött, elmondta, milyen jó, hogy mi ott focizunk, csak egy dolog nem tetszett neki, hogy milyen csúnyán beszélünk egymással.

»Megpróbáljuk úgy, hogy nem fogtok ilyen csúnyán beszélni?« –

kérdezte, majd reverendában beállt közénk, és onnantól kezdve azon a délutánon egyetlen illetlen szó sem hagyta el a szánkat.

Ugróczky István felvételei

A gyermekkora végeztével is futballozott még? 

Otthon végigjártam a korosztályos csapatokat, de érettségi után elkerültem Nyitrára, és ott már a focira nem volt időm. Egy-két nyitrai meccsre ugyan még kimentünk, de a szlovák közeg is túlságosan erősen hatott, és aztán évekre abbamaradt a foci. Egészen addig, míg a hatvanas évek végén Dunaszerdahelyre nem kerültem.

Csepi Pali barátom – aki sajnos már nem él – volt az, aki elhívott magával először DAC-meccsre.

A falusi körülményekhez szokott gyermekéveim után magával ragadott az egész miliő. Az, hogy itt stadion van, hogy itt több ezren egy emberként buzdítják a csapatot. Nem is a játék minősége fogott meg, mert ahhoz érteni kell, hanem a hangulat, ami azóta is csodálatos élmény számomra.

Ha nem tévedek, ez azt jelenti, hogy DAC-drukkerré vált.

A Pest mellett élő nagybácsimtól még kis suhancként kaptam egy Vasas-jelvényt, azt sokáig büszkén hordtam, és figyeltem a csapatot a rádión keresztül. A jelvény később elveszett, s ezzel tulajdonképpen odalett az én Vasas-drukkerségem is.

Azóta csak egyetlenegy csapat van, amihez érzelmileg kötődöm, és ez a DAC.

Amikor ma azt mondják a DAC-ról, hogy közösségformáló, hogy több mint egy csapat, az valóban igaz, mert olyan emóciókkal átitatott egy-egy mérkőzés, aminek átélését mindenkinek csak javasolni tudom. Hihetetlen érzelmi töltete van a meccseknek.

Reálisnak tartja, hogy meglegyen tavasszal a bajnoki cím?

Ebben az évben nem. 100 éves a Slovan, biztos vagyok benne, hogy idén behúzzák az elsőséget. Nem azért, mert nálunk a tavasznyitón kikapnak vagy sem, hanem mert úgy érzem, a futballszövetség is megteszi a magáét ennek érdekében. Elfogultságot látok abban is, hogy Bayót a zsolnai meccs után eltiltották két meccsről. Abban viszont bízom, hogy a második helyet megőrzi a DAC, és amikor már a Slovan kiünnepelte magát, akkor eljön a mi időnk.

Gyakran felreppenek olyan elképzelések, melyek szerint a színvonal és a nézőszám emelkedésének érdekében közös bajnokságra lenne szükség a szomszédos országokkal. Erről mit gondol?

Az én véleményem, hogy a foci – és általában véve a sport – olyan területe a társadalmi életnek, amely egyfajta kötődést eredményez. Nem biztos, hogy tudnék örülni egy V4-es bajnokságnak.

Helyben mutassuk meg, hogy mire vagyunk képesek!

A hokiban ezt megcsinálták. Ott a KHL, amit szerintem csak azért hoztak létre, hogy az NHL konkurenciája legyen. Szerintem ez a fociban kevésbé lenne szerencsés. Nem látok benne fantáziát.

Alig múlt egy hónapja, hogy átadták a MOL Akadémiát. Ezek a gyerekek már valóban nyugat-európai színvonalú képzést kapnak. Egyetért?

Rendkívül sokat várok az akadémiától. Gondoljunk csak bele, ha beérik az elképzelés, és mondjuk, 7-8 olyan régióbeli, magyar játékosa lenne a nagycsapatnak, akik az akadémián pallérozódtak, az micsoda jó érzés lenne. Közép-Európa egyik legjobban kiépített akadémiája a miénk, és a sikereknek meg kell majd mutatkozniuk.

Rugaszkodjuk el picit a labdarúgástól. Több katedrán eltöltött évtized után hogyan látja, mennyit változott az évek alatt a gyerekek mozgásigénye, ill. milyen formában alakult át a testnevelés?

Őszintén szólva, erről kényes beszélni. Ez mind személyiségfüggő, akár diákról, akár tanárról van szó. Volt szerencsém együtt dolgozni megszállott tornatanárokkal, akik versenyekre készítették fel a gyerekeket, és olyanokkal is, akik az óra elején odaadták a srácoknak a labdát, majd kicsöngetéskor visszakérték tőlük. A Vámbéry Ármin Alapiskolában működött sportosztály. Nagyon sok tehetséges diákunk volt.

Azt szerettük volna mindenáron elérni, hogy azok a gyerekek, akik nálunk a kilencediket befejezik, valamilyen módon a DAC keze alá kerüljenek, és a klub gondoskodjon a további fejlődésükről.

 

Ami annak idején bennünket eléggé kellemetlenül érintett, hogy nem találtunk erre megértést. Korosztályos válogatott focistánk voltak, akik – miután tőlünk kirepültek – elkallódtak. Ezért minden olyan kezdeményezésnek örülök, amikor egy adott sportklub keresi az iskolával való együttműködést.

Mit üzenne az új évre azoknak a gyerekeknek, akik a sport útján akarnak érvényesülni a későbbiekben?

Először is legyenek büszkék arra, hogy magyar iskolába járnak. Nem azt mondom, hogy mindenki legyen élsportoló, mert mindenkiből nem lehet az. Legyenek olyanok, akik a foglalkozásuk, szakmájuk mellett odafigyelnek a sportra is, és hagyják, hogy a sport meghódítsa őket. Hogy ez milyen szinten történik, azt már rájuk bízom, de azt kívánom – ahogy esetemben is –, a sport legyen része az életüknek.

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább