Az író. Esterházy Péter író, magyar író, inkább prózaíró, szóismerő író, olyan író, akit szívesen idéznek, de nem ám csak úgy, hogy idéznek és nem tudják kitől, őt tudatosan választják, ha idézésről van szó, ha valami nagyot akarnak mondani, mert vele lehet, általa, a szavakkal.
A cikk egy részlete az f21.hu-val folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.
Szerző: Bán Boglárka
A neve is hangzatos. Rögtön egyesül a történelemmel. Még szóhoz sem jut, máris századok dicsősége, bölcsessége, nemessége az övé. Író (gróf) Esterházy Péter. Szavakon (regényein, novelláin) keresztül teremti meg saját magát, suhan egyik szövegéből a másikba, komponál egymásutániságot, önidéz és kommentál, olvasót, kritikusokat és végleteket teremt maga körül. S állandó velejárója az Esterházy-irritáció. Fifti-fifti az esély arra, hogy valaki első olvasat után epedni fog E.P. után, vagy örökké a legfelső polcra teszi szem elől, porfogónak. Ez olyan Charles Bukowski, Mészöly Miklós, Háy János „eset”, „bűntény”. De talán ebben a szélsőségességben kell meglátni a vitathatatlan zsenit, örök idegent, magát az írót.
Könnyed, egymásra pakolt, többértelmű szavakkal ír, beszél, amik lehetnének az olvasó szavai is, sőt, gyakran azokká is tudnak válni. A befogadó a nemértés felismerésén át közelít az íróhoz. Előbb nyújt élvezetet (s értek ez alatt fájdalmat, örömöt, megbotránkozást, dühöt, tehát mindent, amit az olvasás aktusa magával hoz), mint értést. Előbb élvezem E.P.-t, mint értem. Nem, (t.i. Esterházyt) nem lehet meghatározni, keretek közé zárni, viszonyítani. Távolodás. Valóban, ha képesek vagyunk eljutni odáig, hogy beismerjük, felismerjük, előbb kezdjük el évezni Esterházyt, mint érteni, az olvasás aktusától már nem a szöveg közérthetőségét várjuk, hanem a katarzist, a libabőrt, a könnyeket. Pontosabban nem ezt várjuk, de ezt kapjuk. Egyszer valaki így fogalmazott:
“a civilizálatlan szív prózája az övé.” [1]
…