A zene nem az a top 40, ami az összes rádión szól. Az igazi értékek ezek mögött rejtőznek, melyeket csak akkor találhatunk meg, ha beengedünk újat, mást is, mint ami megszokott. A Vikkendhouse-mixek célja az, hogy érdekes személyiségek kedvenc zenéivel betekintést nyerhessetek új zenei világokba.
Fotó: Zirig Árpi
Az év első Vikkendhouse-epizódja garantáltan felolvasztja a mínuszok okozta jeget. A 65. szelektor a lélekben örök dunaszerdahelyi, jelenleg a magyarországi Verőcén élő Zirig Árpi.
Már régi vágyam volt, hogy bemutathassam nektek, hiszen számomra zeneileg és újságíróként szakmailag is erősen inspiráló személy. Olyan valaki, aki sosem követte a trendeket, ha létező dolgokhoz is nyúlt, mint a hiphopszövegek írása, azt valami eszméletlenül eredeti módon tette.
Random pillanatokban egy-egy felpukkanó Facebook-ablakban olyan zenékkel lát el, amelyek képesek egy új zenei korszakot indítani bennem. Lássuk, milyen utat járt be, halljuk, mi a néhai Jønvukk repperének, hobbigitárosnak, blueslemezek gyűjtőjének a nyolc kedvence!
Ismerjük meg Árpit:
Gyakorló zenebuzi vagyok, nem bírom ki hosszabb ideig, hogy ne szóljanak a hangfalak. Amellett, hogy szerkesztőként, kommunikációs szakemberként dolgozom, főállású apa is vagyok, így leginkább kötetlen munkaidőben, otthonról dolgozom. Napközben sem kivitelezhetetlen, hogy sorra felrakjam kedvenc lemezeimet, vagy hagyjam, hogy a laptop válogasson. Hangos háztartás vagyunk. Mindhárom gyerekemnél törekedtem arra, hogy ne legyenek csendpaplanba izolálva, megtanultak zene mellett elaludni, lenni, együtt venni levegőt a ritmussal. Most már vannak kedvenc felvételeik, örömmel énekelnek is – magam is meglepődöm, hány szám, vagy népdal szövegét ismerik.
Emlékszel, mi volt az első zene, ami magával ragadott?
Tesóm R-GO rajongó volt, szerintem máig fejből tudom minden slágerüket. Padtársam, Krisztián viszont sikabonyi volt – ma már ez nem sokat mond, de akkor ott mindenki csőgatyás metálos volt. Másodikban még osztályfőnöki beírást is kaptam a Pokolgép feliratú összefirkált padért Kopfmahler tanító nénitől. Ő sem a metált nem bírta, sem a fejemet; hazafelé útba esett a házunk, így, ha éppen nem apámékkal levelezett az ellenőrzőmben, folyton megállt panaszkodni. Hála az égnek nem vette komolyan senki, a családban máig poénok forrása például a helyesírása. Picit azért hálás vagyok neki, a büntetéssel csak mélyebbre ültette belém a rockot és a zsíros riffeket.
Gyermekkorodtól mostanáig milyen zenei stílusokon haladtál át? Mi az, ami ment, mi az, ami maradt?
Nővéremet a rendszerváltással együtt elég hamar utolérte a hippikorszak meg a hatvanas évek zenéje, amire persze én is rászoktam. Amikor a csajok a New Kids On The Block poszterére sikongtak, én a Mariahilfer Strassén vett walkmanen már az All along the Watchtowert üvöltettem Hendrixtől. Emlékszem, az orosz ceruzaelem csak a kazetta egyik oldaláig bírta, a csehszlovák viszont mindkettőhöz elég szuflával rendelkezett. Az, hogy más zenéket szerettem, csak arra volt jó, hogy csúfoljanak – én voltam az első, aki hetedikben bakancsot hordott, kiabáltak is utánam a törökből hozott műbőr, kosaras cipőikben a karcsai sportosztályosok. „Mi a trágyát hordjuk ilyenben!” Szerintem máig.
Azt hiszem, nincs olyan zene, amit a múltamból letagadnék, még az R-GO-t is simán meghallgatom, Környei Attila és Barille Pasquale amúgy is zseniális ritmusszekciót alkottak. A fiatalon megszeretett blues nekem örökre megmarad, vannak olyan hetek, amikor képes vagyok csak halott öreg négereket hallgatni. Sok mindent köszönhetek a stílusnak: ezen keresztül fedeztem fel a hiphop jobbik oldalát is. Kevesen tudatosítják, de mindkettő egy tőről fakad.
Mi inspirált a legjobban, hogy te is rapszövegeket írj?
Szövegeket – verseket és novellákat – mindig is írtam, nagyrészt ma is a magyar nyelv a munkaeszközöm. A rap az véletlen volt, sose voltam „tru hip hop arc”, nem érdekeltek a nagy nevek, mindig is csak röhögtem azon, hogy gettóharcosnak képzeli magát a sok balfasz víhodi meg szeveri tinédzser. A nyugati kertvárosból nézve szánalmas bohóckodás volt az egész, kamu cicaharc. Nem vágytam beépülni, igaz, elég hamar kiderült, hogy bár sokan jobban követik a ritmust nálam, de én meg jobban érzem a betűket, az időmértéket és a sorközi rímeket. Mire felocsúdtam, már volt a Jønvukk, ami néhány évig elég jó móka volt, kár, addig kerestük magunkat benne, hogy azt is elvesztettük, amit már megtaláltunk.
Mi volt életed legnagyobb koncertélménye?
Volt olyan, amit végigbőgtem, de olyan is, ami után órákig csak nevetni tudtam. Minap az ugrott be kuncogva, amikor Miklós Laci barátommal elmentünk megnézni a Thievery Corporationt, és a koncert előtt egy tündéri, fekete göndör hajú külföldi lánynak próbáltam tenni a szépet, aki nagyokat mosolygott, majd lekoccolt – nem sokkal később kiderült, hogy ő a banda egyik énekesnője. A koncert állat volt mondjuk, a Warning Shots basszustémája gyakorlatilag átgyalogolt a mellkasomon.
Kik az abszolút kedvenc előadóid?
Amivel bármikor hajlandó vagyok elrontani a jókedvemet, az a Portishead – Roseland NYC Live koncertalbuma, de a Rage Against the Machine első két albuma is bármikor jöhet, akárcsak Cziránku Sándor gitárjátéka. Iszonyat nehéz kedvenceket kiemelni, de például imádom az orosz romantikát vagy Bachot – ő szerintem minden zenésznek példaként mutatja, milyen, amikor az ember hangja felér Istenig.
Mi alapján válogattad össze a zenéket a mai mixhez?
Fölöslegesnek tartottam, hogy izzadva próbáljak meg átívelni évtizedeket, hogy valami all time best lista után üvöltve jusson eszembe, hogy ez vagy az kimaradt. A laptopban általában még a friss muzsikákat tartom, azt, amit tényleg aktuálisan hallgatok. Azok közül válogattam – jellemzően egyik sem aktuális partihimnusz, de talán jól mennek az időjáráshoz.
Üzenet a mixhez:
Szóljon hangosan az ének!
A mix:
Tracklist:
1. Shuko Mizuno & Toshiyuki Miyama – What a Wonderful World (Jazz Orchestra ’73)
2. Kokoroko – Abusey Junction (2018)
3. Póka Angéla – Szomorú vasárnap
4. Rodriguez – Sugar Man
5. Cypress Hill – Reefer Man (2018)
6. DJ Krush – Stellar Wind (2018)
7. Althea & Donna – Uptown Top Ranking (1978)
8. Aldina Duarte – A Voz E O Silêncio (2004)