Tovább őriztük veretlenségünket a bajnokságban, majd két hazai mérkőzés következett. A Zsolna ellen percekig sárga-kékben úszott a szerdahelyi oroszlánbarlang. A füst takarásában kialakuló előkép, ismét nemzeti színben oltalmazta a B-közép tagjait. Eső után köpönyeget – vagy inkább eső helyett – húzva álltunk kezdésig, és a televízió kamerái vitték a hírt szerte a nagyvilágba: újra itt vagyunk, hogy megvívjuk csatáinkat, és a győzelem magasztos mámorában térjünk haza. Esetleg, kis kitérőt beiktatva vissza a habzó nedűk termeibe.
Pont egy ilyen helyen vártak cimboráim a napokban lecsengett életeseményem megünneplésére, kedvesemmel az élen. Bár a győzelem elmaradt, jókedvből nem volt hiány. Jókedvvel és bőséggel váltottak éjszakaira az est színei és főleg a fényei. Csak a korábban tündöklő kapitányunk csillaga hullott aznap a mélybe, miután egy ősi riválishoz távozott. A költő pedig így folytatja versének sorait:
A másik hazai mérkőzésén már mindhárom pont Dunaszerdahelyen maradt. A szakadó eső által, helyenként vízipólóra hasonlító játéktéren ötször rezdült az újonc szerediek hálója. Annak őre egykor nagy kedvenc volt mifelénk, és talán általa sem várt fogadtatásban részesült… A következő hétvégén válogatott szünet következett, eljött az idő, amikor egykori mesterünk bemutatkozott a magyar nemzeti tizenegy élén.
Pozsonyba is három pontért mentünk, aztán egy furcsa góllal mind odaveszett. A 8. fordulóig tartott veretlenségünk!
777 – pontosan ennyien kísérték csapatukat a Disznólegelő vendégeknek kijelölt lelátójára. A hazaiak harmadik gólját sokáig elemeztük. Ki így, ki úgy értelmezte azt, mindenesetre ilyet utoljára gyerekkoromban láttam a grundon, ahol a lendületbe kerülő csatárnak a góllövésnél egy fenyőfa is az útját állta. A játékvezető viszont nem örökzöld! Azért volt ez felettébb bosszantó, mert 3:0 után két góllal felzárkóztunk. Ha csak kettőt kaptunk volna – de a fociban ugye nincsen ha! Van viszont kedvező szerencse, amely a jobbik csapat oldalára áll, ha közben alázattal is találkozik.
Nem minden 3:2 az, aminek látszik, ahogy nem minden arany, ami fénylik!
Arénánkban a Nagyszombat térdre kényszerült, játékosaink pedig a meccs után önként térdeltek le előttünk. Előbb egy furcsa gólról szóltam, most az egész mérkőzésre talán az elképesztő a legjobb jelző. A csereként beálló játékmesterünk a 90. percben döntötte el a mérkőzést, és alighanem saját sorsát is. De csitt, erről már egy szót se’. Hisz „senki sem lehet nagyobb, mint maga a klub” – mondta később a Gegenpressing atyja… Szenicéről ismét a végjátékban sikerült kikaparni magunknak a gesztenyét, akarom mondani, a győzelmet. Ezt két kupameccs övezte, számunkra mindkettő pozitív előjellel végződött.
Megállíthatatlanul nyomultunk előre, ahogy talán még soha!
Ámbár a régi csaták hőseit képtelenség a feledés homályába temetni, ezegyszer egyértelművé vált, hogy céljainkat újabb célok követik. Fényesebbnél fényesebbek! S…
Ez a rendhagyó összefoglaló, immár az utolsó részéhez közelít. Mindaz, mi 2018-ban történt a DAC háza táján, Radnóti versével elegyítve került eddig terítékre. A költő itt így köszön el:
[A befejező rész következik]
(Roberto)