Nyilván mindenkinek többféle elképzelése is volt arról gyerekkorában, hogy mivé szeretne válni, ha felnő. Van, aki tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász szeretett volna lenni, én gyerekkoromban ennél kicsit másabb babérokra törtem, egyenesen királyfi akartam lenni.
Mit számítanak egy gyereknek olyan apróságok, minthogy az országunk államberendezkedése nem épp monarchikus, és még ha az is lenne, akkor is már a születésem pillanatában sikeresen eltoltam volna a jövőre vonatkozó terveimet, én szent meggyőződéssel hittem, hogy márpedig belőlem királyfi lesz.
Mindenki azzá válhat, ami csak lenni szeretne, szajkózzák korunk egyik legnagyobb közhelyét szinte nap mint nap.
Az önmegvalósítás ábrándja adott egyszerre teret és magyarázatot arra, hogy végül megvastagodjék a társadalomban az a réteg, aki a sok „bármi lehetsz”-ből éppen a semmi akart lenni. Ők lettek a Hattyúk Tavában az iszap.
Annyit mondogattuk, hogy végül elhittük, és félreértelmeztük. Így vált a semmittevés az egyik legnagyobb rákfenéjévé az emberiségnek. Értem én, hogy a vágy a kényelem utáni vágy viszi előre az emberiséget a fejlődésben, de ehhez is kell valamilyen szintű motiváltság.
Ha jól emlékszem, épp Steve Jobs volt az, aki egyszer azt mondta, ha a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb megoldást szeretnénk megtalálni, akkor a feladatot egy lusta embernek kell adjuk, mert ő az, aki mielőbb végezni szeretne az adott feladattal.
Azzal viszont, hogy félreértelmeztük a bármivé lehetünk frázist, kineveltük magunkban azt az érzést, hogy azok szeretnénk lenni, akiknek semmit sem kell tenni.
Sokan megfeledkeztek arról, hogy bizony a bármivé válásért tenni kell, hosszú út vezet odáig.
Helyette élnek bele a világba, mint a… beszarás! Élnek bele a világba, mint a kis királyfik! Akkor végül is nem is voltam én annyira naiv háromévesen.
Tényleg létezik az a társadalmi réteg, akiknek, ahogy mondani szokás, csak megszületni volt nehéz, azóta pedig árgus szemekkel leskelődnek, melyik irányból talál bele a szájukba a sült galamb. Ismerős ugye? Tudok ajánlani egy épp az idén ötvenéves dalt, ami egy cseppet sem veszített az aktualitásából mind a mai napig.
A Fortunate Son John Fogertytől mindig is az elitizmus, illetve az egyenlőtlenség ellen és a béke mellett felszólalók himnusza marad. Rengeteg kritika éri az én generációmat a lustaságáért és a neveletlenségéért. Nemrég olvastam, hogy valamelyik bölcs politikusunk többek közt épp ezért
szorgalmazná a sorkatonaság újbóli bevezetését. Mert majd ott rendet tanulnának! Meg fegyelmet! Megnevelné ezt a trehány társaságot!
Tessék mondani kedves hasonló véleménnyel rendelkező hőbörgők, ha önök a katonaság által olyan fegyelmezett és tisztességes emberekké váltak, miért nem tetszenek olyanra nevelni a saját porontyaikat, hogy azokat már ne ott kelljen? Könnyű áthárítani a felelősséget egy intézményre, mondom ezt úgy, hogy részben egyetértek a jótékony hatásaival.
Kétlem, hogy ez lenne a megoldás a királyfik felrázására, de kezdetnek segít, ha tudatosítjuk: a bármivé válásért tenni kell! Szóval hajrá 2019, vadásszátok le, és süssétek meg azt a galambot!