Egy hónapos „téli álom” után ismét előkerültek a szertárból a focilabdák. Egy zsák, két zsák, ez bizony nem krumplis zsák! Tökmindegy, sütött-e éppen akkor a nap vagy nem, mert a labda nem medve! Nem bújik vissza a barlangba, akarom mondani a zsákba. Miután a szertáros az előírásoknak megfelelően felpumpálta a gömbölyű játékszerek – ezáltal megfelelő nyomás alá helyezve azokat –, kezdődhetett a nagy csinnadratta. Köszönjük Patrik!
Az első labdaérintéseket árgus szemmel figyelő kamerák tekintete elől manapság már nem lehet elbújni. Ahogy a megszállott szurkolóink is várták az eseményt, mint a messiást annak idején a Szentföldön. Közben az új arcokat kémlelve azonnal az esélyeinket latolgathattuk, pedig a tavaszi rajt még ugyancsak odébb van. Ha most közvélemény-kutatásba bocsátkoznék, tízből kilencen kívülről fújnák:
Galánta, Soroksár, aztán megyünk törökbe: Lech Poznan, Csíkszereda, Ljubljana, otthon meg a Radványi Miki csapata, a Bős.
Álljon itt pár csapatnév, a teljesség igénye nélkül. Nagy előny, hogy immáron fűtött pályák várják a fiúkat. Emlékszem, régen ez nem volt így, nagyon nem. Később ugyan megjelent a műfű mifelénk is, de ez a technológia nem tudta maradéktalanul pótolni a zöld gyepet. A barnát se’! Ami a stadion játékterét illeti, az a tavaszi rajtig tabu volt. Kb. mint a papoknál a ****. Izé, cölibátus! Most meg ugye, ott az Akadémia, akár válogatni is lehet a pályák között.
Ki emlékszik esetleg a fekete salakra a proli tribün mögött?
Adottak voltak még a környező falvak focipályái, ott fogadhattuk ellenfeleinket. Néha érdemes volt pár kilométert megtenni az embernek. A családban autó híján a kerékpár dívott, szóval nyugodjék faterommal felpattantunk a kétkerekűre, és irány Nagyabony, vagy Hodos. Ez volt ám anno a fitnesz télen, meg a kardioedzés! A karácsonyi menüből ránktapadt kilók sikoltását már messziről hallani lehetett. Egy ilyen alkalommal Mario Kempes jött velem szembe dús hajkoronájával, az abonyi jegenyefák gyűrűjében. Akkor a Sturm Graz csapatát erősítette a 70-es, 80-as évek argentin legendája.
Nem emlékszem, mennyi lett a meccs, meg amúgy is, azt mondják, ilyenkor nem az eredmény a lényeg!
Ugyanott tiszteletét tette Verebes József az MTK-val. Az egyik játékosát állandó transzban tartó mágus így irányított: „Gábor, fordulj meg!” Egymás után vagy tízszer utasította rendre hátvédjét, azt a bizonyos Híres Gábort, aki egyben az MTK „csékája” is volt. Az „elhíresült” („ócó” kínai poén!) kiáltása évekig csengett a fülemben, mindahányszor focizni láttam a tévében. Megérne egy misét (vagy egy jegyzetet itt a Klikken), hogy volt a magyar állami televízió Telesportja, amit seprűnyéllel is fogni lehetett, így nem kellett a programok között halászni, ahogy manapság. Persze, ha volt pénz a Sport utcában, jöhettek a külföldi túrák is.
Ki tudja, a Föld nevű bolygón, hol volt ezidáig legmesszebb szeretett csapatunk?
Mostanában a törökországi Belek a kedvenc úticélunk, azelőtt pedig Dubajba jártunk, de nem „dubajozni”. Vagy Thaiföldre, esetleg Malajziába!? Egy ilyen alkalommal simán vertük az ázsiai „csampionsz liga” aktuális győztesét is. Viszont nem a dubaji pálmafák hűsítő árnyéka volt a dunaszerdahelyi labdarúgás legtávolabbi desztinációja, hanem? Az emlékek megkopnak, de majd javítson ki kedves olvasóm, ha tévednék:
Kostarika vagy Costa Rica, kinek, hogy tetszik.
1995-ben ez a társaság verte a helyi olimpiai válogatottat: Šanta – Zsákovics, Blahušiak, Kuna (Dzura), Végh – Pinte (Súkenník), Weiss (Fieber), Klempa – Bari, Ürge (Kianek), Rimanovský. Bizony sok idő telt el, és még több hóember olvadt el azóta. Hyballa mester már a füleki Romário fiát állíthatja csatasorba. A bennfentesek tudják, kiről beszélek, a többieknek meg majd legközelebb elárulom név szerint is. Addig jó hóhányást mindenkinek, ja és hajrá DAC!
(Roberto)