A szeptemberi Dorottya, Isten ajándéka c. cikk kapcsán született ez a beszélgetés, valakivel, aki érintett a témában, hiszen ő maga is örökbefogadott.
Köszönöm, hogy tollad ragadtál, nagy bátorságra vall.
Olyan keveset beszélünk róla, mégis olyan fontos téma. Mesélni akartam. Neked és mindenkinek. Csodaszép gyerekkorom volt, mindent megkaptam, amire vágytam, türelmet, figyelmet, szeretetet. Nagy család vett körbe, éreztem, hogy különleges helyem van a szeretteim közt. Talán már túlzottan is. A szüleim őszinte természetességgel kezelték, hogy ugyan én más anya testében, de az ő szívükben születtem meg. Végül őket bízta meg, hogy gondoskodjanak rólam. Nekem ez volt a természetes, ebben nőttem fel, nem is értettem, a gyerekek körében ez miért olyan nagy csoda. Talán a tízes éveim elején vált zavaróvá. Egyébként is átmegy a tini mindenféle testi és lelki változáson ebben az időszakban, s az a tény, hogy örökbefogadott vagyok, még rátett egy lapáttal.
Sokat faggattak róla az osztálytársaim, ismerem-e az igazi szüleimet, nekem pedig semmit sem jelentett a szó: igazi szülők, hiszen nekem voltak igazi szüleim, velük éltem, ők neveltek.
Ez az időszak gyorsan eltelt. Bár sok álmatlan éjszakát okozott, megtanultam kezelni ezeket a szituációkat, betanultam pár mondatot, amiket körbe-körbe ismételgettem, ha erre terelődött a szó, így egy idő után békén hagytak. Nem voltam számukra már érdekes.
Kerestem a helyem a közösségben, mély, őszinte barátságot szinten senkivel sem sikerült kialakítanom, bizalmatlan voltam az emberekkel szemben. Ma már felnőtt fejjel úgy gondolom, saját magamnak építettem fel falakat, nem férkőzött a közelembe senki sem. Pedig végtelenül magányos voltam.
Képzelj el egy fát, látod a csodálatos lombkoronáját, a szilárd törzsét, csak a gyökér az, ami hiányzik. Így éreztem magamat én is.
Természetemből adódóan is visszahúzódó, inkább introvertált ember vagyok.
Haragudtál?
Nem, harag nem volt bennem, inkább jó lett volna egésznek érezni magamat. Erős fának, stabil gyökerekkel. Hiányérzetem volt. Na, ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy megkeresem a biológiai családomat. Rettegtem, hogy mit fognak majd szólni a szüleim, bár ekkor már csak édesanyám élt. Nem akartam őt megbántani, pont őt nem. Végül ő volt a legnagyobb biztatóm a keresésben.
Mesélsz a keresésről?
A folyamat bonyolult volt és nem lett happy end a vége. Szereztem ugyan információkat, de senkit sem találtam meg. Amit tudok, az nekem épp elég ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel, pozitívan tekintsek a jövőbe. Nyilván csalódott voltam, nagy reményekkel vágtam bele, de menet közben sok érzés, gondolat átértékelődött bennem. Ehhez kértem szakember segítségét is, az ő támasza nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ép ésszel, higgadtan tudjak cselekedni.
Amikor ott állsz egy idegen ajtó előtt, legszívesebben feltörnéd, kiabálnál, követelnéd az információkat és a miérteket… ettől mentett meg az ő segítsége.
Vannak még benned miértek, megválaszolatlan kérdések?
Kiben nincsenek? Persze, vannak. De ezek nem feltétlenül függnek össze azzal, hogy ki nevelt fel, hol van a biológiai családom.
Én más szemüvegen keresztül szemlélem a világot, van egy nagy csomag a hátamon, amit kezdek szépen kipakolni, átrendezni, ebben pedig benne van az örökbefogadásom története is. Már nem teherként tekintek rá, inkább csak, hogy van, létezik, az enyém.
Az emberi kapcsolataimat is másképpen alakítom, igaz, a magam köré épített fal még jócskán tart, de már látok rajta réseket és várom, hátha valaki bekukucskál az egyiken, engem keresve.
