Szeretjük a mindenféle személyes beállításainkat, nem igaz? Legyen szó a számítógépünkről, a laptopunkról, tabletünkről, a mobilunkról, mindegy is. A lényeg, hogy az a bizonyos háttérkép azzal a bizonyos menüsorral, úgy, ahogy mi szeretnénk, megjelenjen, ahogy a kezünkbe vettük. Miért is?
Miért szeretjük azt látni, hogy az elektronikai eszközeinken magunk köszönünk vissza? Miért jó az, ha a kezdőképernyőn a kedvenc látképünk, vágyálmunk, a gyermekünk vagy a családunk néz ránk?
Miért is nem tartjuk meg az eszközeinket csak eszköznek? Miért kell, hogy egy telefon, egy tablet, egy laptop a saját elektronikus meghosszabbításunk legyen?
Ahogy személyre szabjuk a készülékünket, úgy válik azonnal lényünk részévé. Kötődni kezdünk hozzá, megszűnik az eszköz eszköz léte. Vége a kézzel fogható létünknek, kezdődik is a virtuális – mesterséges, kicsit sem valós – realitás.
Ez a megállíthatatlan folyamat pedig pontosan ott kezdődik, amikor beállítod a háttérképed és a csini csengőhangod.
Próbáljunk eljátszani a gondolattal, hogy egy gombnyomással visszaállítod a gépi, azaz az eredeti alapbeállításokat. A szíved szakad meg, nem igaz? Mintha lényed egy részét kellene törölnöd, megsemmisítened, kiiktatnod. Virtuális öngyilkosságot kell elkövetned, hogy képes legyél az eszközt – ami a szemedben ugye már rég nem csak egy eszköz –, azaz a gépet, gépet megillető módon kezelni.
Gondolj bele, miért is sajnálod? Egy elektronikai kütyü nyújtotta virtuális tér semmilyen módon nem helyettesíthet egy valós, biztonságos teret. A gyerekeddel, a családoddal töltött perceket. Ha beállítod a kedvenc autód a háttérképnek, nem fog egy csapásra a garázsban teremni csak ezért, mert már évek óta azt bámulod. A családoddal vagy a pároddal sem lesz szorosabb kapcsolatod, ha ott vigyorognak az Excel mögött.
Az elektronikai eszköz egy elektronikai eszköz csupán. Nem telcsi, mobilka, cuki plüsstokba öltöztetett művégtag. Csakis egy eszköz.
