KLIKK OUT-ARCHÍVUM
A cikk megjelent a Klikk Out 2014/10. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Ez egy kisváros, mondhatni, mindenki ismer mindenkit. Ez az egyik oka annak, hogy konkrét neveket nem fogunk említeni beszélgetéseinkben. Sem annak a drogos fiatalnak a nevét, aki életéből már 13 évet, mondhatni, „eljátszott“ (vagy tán épp élete nagy leckéje van mögötte), bár azt mondja, befejezte a mámor utáni hajszát. Nem áruljuk el annak az iskolának és vezetőjének nevét sem, ahol találkoztak már droggal, ahol elmondták, miként látják ők ezt a társadalmi problémát a városban. De még csak a szakember kilétét sem fedjük fel…
…
Utunk ezután a szakemberhez vezetett. A mai fiatalok nagyon nehéz helyzetben vannak, szinte művészet kikerülni azt, hogy életüknek egy bizonyos szakaszában, a pubertáskorban, ne kerüljenek kapcsolatba a droggal. A pubertáskor a labilitás időszaka – már nem vagyok gyerek, még nem vagyok felnőtt. Ilyenkor nagyon képlékeny a jellem, nehéz ellenállni a többség akaratának, vágyik a fiatal a beilleszkedésre. Emellett vannak, akik nem fogékonyak a drogra, rosszul vannak tőle, de sokak szervezete pozitívan fogadja a tudatmódosító szereket. De általánosságban elmondható, hogy a szeretethiányos fiatalok könnyebben kerülnek kapcsolatba a droggal, és könnyebben válnak a rabjává.
Sokszor a szülők ahelyett, hogy foglalkoznának a gyerek lelkével, beszélgetnének vele, ápolnák a kapcsolatukat gyermekükkel, inkább elhalmozzák játékokkal, tárgyakkal, nyaralással, motorbiciklivel, stb. Az ilyen környezetben felnőtt gyerekek sokkal inkább menekülnek el a valóság elől a drog segítségével.
Sok drogos például felháborodik – teszem hozzá, jogosan – hogy hát három évig drogoztam, színleltem otthon, hogy normális vagyok, és ezek észre sem vették – ennyit nem számítok a szüleimnek?!
A környezeti hatást tekintve kik a legveszélyeztetettebbek?
Azt nem lehet megmondani, hogy inkább a gazdagabb, vagy inkább a szegényebb gyermek lesz hajlamosabb kipróbálni a drogot, és függővé válni. Az viszont lényeges kérdés, hogy milyen társaságba kerül a gyerek. Ha két-három vezéregyéniség elkezdi használni a drogot, akkor az a többiekre nagyobb befolyással van.
A tanárok felkészültek a mai viszonyokra?
A rendszer nem arra van felépítve, hogy a tanár leüljön és elbeszélgessen a diákkal. Hogyan tudnék én 35 gyerekkel külön-külön törődni? – mondaná. Tehát pont azt nem tudja megadni a diáknak, amire a legnagyobb szüksége lenne, a kiemelt figyelmet. Ehelyett inkább jön a beírás. Sok fiatal szinte reszketve várja, hogy valaki vegye őt észre, kérdezze meg már: hát mi baj van veled kisfiam? Ehelyett jön a beírás. Sok esetben, amikor idejut a diák, akkor a szülők már régen nem kérdeznek ilyent tőle.
Hogyan lehet úgy nevelni, hogy elkerülhessem azt, hogy a gyermekem drogos legyen?
A kulcsszó benne van a kérdésben! A gyermeket nem tanítani kell, nem oktatni, hanem nevelni. Ez elsősorban a szülőkre vonatkozik. A nevelés azonban kétoldalú dolog, ahol a nevelő is elmondja a véleményét, és a gyermek is elmondja a véleményét. Ha őszinte a párbeszéd, akkor felszínre kerülnek a bizonytalanságra utaló dolgok, és ekkor lehet rajtuk segíteni. Ha valaki öngyilkos lesz, akkor a család utána azt mondja: Istenem, ha tegnap leültem volna vele beszélgetni. Ennyi az egész, nincs bűvös kézrátétel a dologban.
Ha a probléma kezelése a beírás és a fenyítés szintjén marad, akkor csak súlyosbítottunk a helyzeten. Aztán amikor a drogossá vált felnőtt 25 évesen meséli már ezeket a dolgokat, hogy szerinte hol csúszott félre a dolog, akkor az már senkit nem fog érdekelni.
Sok szülő azt mondja, és úgy is gondolja, hogy ő márpedig sokat beszélgetett a gyerekkel, érdeklődött felőle, kíváncsi volt rá, mégis drogfüggővé züllött a gyerek.
Ezekben az esetekben, bár a szülő kérdez, de valójában nem kíváncsi a gyerekre. Elbeszélnek egymás mellett a családtagok. Hiába kérdez az anya, ha valójában az érdekli, hogy rá miként hat a gyerek cselekedete, viselkedése. Ezt a gyermek tudat alatt megérzi, és elfordul. Ne az „én” legyen az érdeklődés középpontjában… csak a gyermek legyen a lényeg.
Ne azt kérdezzük, hogy jó voltál-e, nem hoztál-e rám szégyent, megfeleltél-e… Kérdezzük azt, hogy hogy érezted magad? Mi a véleményed erről és arról? Próbáljunk egyenrangú emberként bánni a gyerekkel, ne egy kezelendő gondként, problémaként.
Hogyan szabadulhat valaki a drog szorításából?
Ebben a korban azért kezd el valaki drogozni, mert olyan bandába kerül, ahol figyelnek rá, megbecsülik, közösségük tagjává válik. Ekkor a gyerek azt kapja, amire tudat alatt vágyott. Megbecsülést érez és egy csoporthoz való tartozást. Ebből a helyzetből kijönni, ha a droggal került ide be a gyerek, szinte lehetetlen. Hiszen pont a csoport nyújtotta biztonságérzetet veszítené el. A magabiztosság és a fontosság érzését veszítené el. Ebből egyedül kitörni szinte lehetetlen. Ilyenkor kell valaki – egy külső személy, akár egy osztálytárs, egy barát – aki nem bújik el a színvallás elől, hanem elmondja, hogyan és hol működik ez a társaság, és ezt azonnal szét kell verni. Kivenni ebből a csoportból a vezéregyéniséget, aki köré csoportosul a banda. Ez nem besúgás! Ez életek, sorsok megmentése, kérem!!! Segíteni kell!
…Írásunkkal sajnos csak súrolni tudjuk e probléma felszínét, hiszen olyan jellegű társadalmi jelenségről van szó, amely korunk cseperedő generációjának egyik legnagyobb kihívása.
