A nyolc általános elvégzése után választás elé kerültem, bár nem voltam tiszta egyes tanuló, viszont tök hülye sem. Mehettem volna gimnáziumba, aztán beteljesíteni valamelyik nagy álmomat. Mindig is érdekeltek a helytörténeti dolgok, a kultúra, az emberek viselkedése, az újságírás, és persze a foci. Késztetést éreztem a politológiai szak iránt is, mert úgy gondoltam, hogy ez összefogja mindazt, amit az imént felsoroltam. Ugye, ki tetszettek találni, miért lettem végül vízvezetékszerelő?
Nem? Semmi gond, én idestova harmadik évtizede ezen rágódok, mint váltóőr az állami vasutak alkalmazásában. Érzem, „magasra ütöttem a labdát”, de sebaj, együtt leütjük azt, kedves olvasóm. Mert aki egyszer a képzelet szárnyán repült, az megismerte a szabadságot. Megtanult levegővétel nélkül visszaemlékezni a múlt dolgaira, és nyitott szemmel járni az álmai között. Most elmesélek egy hosszú történetet, ugye van egy kis idejük?
Születtem Dunaszerdahelyen, augusztus havában, és a kórházi ellátás után a Fő utcára vittek haza szüleim.
Ez az állítás azonnal helyesbítésre szorul, mivel abban az időben a város „artériáját” Lenin utcának hívták, a lakótelepünket pedig Óvárosnak. Egyébként volt az Sztálin utca is a 2. világháború után, de 1976-ban már Vlagyimir Iljics nevét írták a lakcímkártyámra. Szóval egy Lenin utcai nyolcemeletes társasház lett a „szülői házam”.
Ha híres ember lennék, mint például Vámbéry Ármin, akkor halálom után ott állna az emléktáblám a „blokk” oldalán, egy frappáns kis Kowalsky idézettel egyetemen:
Semmim nincs, csak az, hogy nyitott könyv vagyok,
Szét is tépheted, vagy tele írhatod.
Semmim nincs, amit neked adhatok,
Csak ez az életem, amíg itt vagyok…
Elgondolkodtam, ideje lenne megkomolyodnom, persze megtehetném, de úgy túl unalmas lenne az élet… Kitekintve az erkélyünkről elém tárult a város déli oldala, közvetlenül alattunk a Vajanský utca, amely a Lenin utcára volt merőleges, és behatárolta a Grundot. Nyugat felől a Duna utca kanyargott, az egyik szeglete a híres „Lefutós” utcába torkollott volna. Erre az utcára bevallom, már nem emlékszem, de annyit meséltek róla szüleim, hogy megelevenedik előttem, mindahányszor az eszembe jut.
Mára ez az állapot jelentősen megváltozott, az akkor átadta a helyét a mostnak…
Egyelőre maradok a Grund körül, hisz gyerekkorom egyik fele ide köt. A Vajanský utca szélén abban az időben még családi házak álltak. Majd a járműforgalmat picit kelet felé tolva lebontásra kerültek, ami miatt pár évre megnagyobbodott a játékra alkalmas terület is. Egy gyereknek meg mi más kell, ugye? Sokáig egy hatalmas kavicshegy állt rajta, kb. a mostani Lidl helyén. Ebből „táplálkozott” a kiszélesített Bősi út és a vasúti felüljáró is. Mire elkészült, és a „hegy” eltűnt, valamiféle ásatások következtek, de az is lehet, hogy túl élénk a fantáziám, és összekevertem az időrendet. Lehet csak csöveket fektettek, vagy a talajvizet zabolázták meg, mivel pár méterre innen egy víztorony is állt korábban. Az árkokból különféle cserépedények és régi használati tárgyak kerültek elő, talán értéktelen dolgok, talán nem. Jelentősége úgy sincs, hisz’ az egész területet leaszfaltozták, helyet adva egy hatalmas parkolónak.
Télen pedig kedvelt jégkorongozó hely volt ez a tér, lévén azelőtt sosem telt meg gépjárművekkel!
Évszámot nem tudok mondani, de 1980 és 1990 között járunk éppen. Mivel a közeli Komenský utcai (a mai Kodály Zoltán Alapiskola) Alapiskola padjait koptattam, naponta szeltem keresztül a területet. Ezt megelőzően, még az óvodás éveimben is ezen hordott édesanyám egy zöld összecsukható kempingkerékpár csomagtartóján.
Az a bizonyos fabarakk óvoda eltűnt a föld színéről, az alapsuli udvarán ma a műfüves pálya található a helyén. A suli és a házunk közti távolság nagyjából négyszáz méter volt, a Duna utcai ötemeletes házak tövében. Csak a hosszmérték a régi…
Minden változik, ha másért nem, mert átfestik, de emitt-amott új utakat építettek, éppen a gyermekek legnagyobb bánatára.
Ami most bekötőút a parkoló és a Duna utca között, az korábban egy játszópark szerves részét képezte. Volt itt egy leaszfaltozott „placc”, melyet labdázásra használtunk, két oldalán egy egy füves területtel, ami kíváló teret nyújtott a labdarúgás szerelmeseinek. A nagyobbik részén tulajdonképpen illegálisan sportolunk, hiszen egy tábla hirdette: „Fűre lépni tilos!”
Bizony, ha jött a „szürke egér” (így hívtuk a karhatalom azon rendőri szervét, melyek a tényleges állományt voltak hivatottak kisegíteni), avagy a pótcsendőr, ildomos volt a futás, vagy a labdánk bánta. Különös ismertetőjele volt, hogy kerékpáron közlekedett, és közutálatnak örvendett. Ha már a szomszédos lakótelepen begyűjtött „lasztitól” foglalt volt a csomagtartója, nálunk csak a fenyítésig jutott. Pár év múlva jött a rendszerváltás, és ez a funkció kiveszett a divatból. Viszont „fatornyos hazámban” tovább sétálhattunk, és 70 fillér volt egy fagyi…
(folyt. köv.)
(Roberto)
