Hiányoztok nekünk, bölcs öregjeink!

Pedig annyira szükségünk volna rátok. A sok kóbor lélek egy nagy kétségbeesett kiáltásban forr össze, mikor kiutat keresve feladni kényszerül. És nem válaszol senki. Még mindig, senki. Csend van. Csak a szürkeség maradt és a fájdalmas, bizonytalan útkeresés.

Nektek, régieknek, még hittünk. Igenis hittünk. Jobban hittünk a Ti szemeteknek, mint a sajátunknak.

Akkor még tudtuk, hogy hol a helyünk, tudtuk, hogy nem tudunk mi semmit sem, mert keveset éltünk még ahhoz. Alig láttuk még a világ napos felét, nemhogy a sötétet. A kamaszkori hév pedig a megpróbáltatásokkal teli évek alatt fiatalkori tűzzé duzzadt. Tiszteltük a másik olthatatlan tüzét, de egyet mindnél jobban, az apánkét. Ennyi elég volt ugyanis ahhoz, hogy szava legyen az életünkben. Az Apánk tüze, az ő szava pedig mint Isten szava.

De az Apák, ahogy az Anyák is, megöregednek. Az oltalmas, kegyes idő pedig halhatatlanná nemesíti őket.

Belőlük kerülnek ki a falu bölcs öregjei, akik tekintetükkel tanácsolnak és a csendjükkel fegyelmeznek. Mint a jedik, csak épp fénykard nélkül. Valamiféle láthatatlan hatalmat – az Erőt?! – használják,

– amikor a véleményüket tolmácsolják,

– amikor az Igazságért küzdenek és

– amikor a mi lobogó tüzünket csitítgatják vagy ha kell, épp felszítják.

Ezzel a hatalommal pedig nem élnek vissza, inkább mintha egy egyezményes vérszerződést kötöttek volna az Éggel, csupán kölcsönveszik azt, akadálytalanul átengedik magukon és a tisztességükkel, tartásukkal társítva érvényt szereznek neki. A közösség pedig fejet hajt, mert tudják, hogy minden szavuk igaz. Mert nem érdekből, nem céllal érvelnek, nem pénzért teszik, amit tesznek.

Csupán vannak. S ez a levés, a csendes belesimulás a hétköznapi életsíkokba, a mi mindennapi megpróbáltatásainkba, már gyógyítólag hat.

Elég, ha tudom, vannak. Valahol. Vagy legalábbis voltak valahol és valaha tudták azt, amit tudniuk kellett. Amit az Égtől, a sok év alatt az életben maradásért vívott kemény belső harcaikban kiérdemeltek. Mert ezek voltak Ők: túlélők. Akik ismerték az életelixírt. Sőt, még ennél is többet. Tudták, hogyan maradjanak Jók, s nagylelkűségből segítettek is mindazoknak, akik képesek voltak ezt elfogadni tőlük.

Ha már egyre kevesebben vagytok is, köszönjük, hogy kitartotok, hogy általatok mi is belenemesedhettünk a magunk életfeladataiba.

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább