A cikk megjelent a Klikk Out 2019/01-02. számában. Borítóterv: Gocoň László
„Az ifjúkor csodálatos! Micsoda bűn gyerekekre elvesztegetni!” Elég sokáig akár privát hitvallásom is lehetett volna G. B. Shaw bicskanyitogató iróniával átitatott mondata. Noha nem igaz, hogy eszem ágában sem volt felvételizni a gyerekvállaldába, sőt (!), ám ez is egy olyan cselekmény volt, mint ami mindig valaki mással történik. Aztán most nézzenek oda, gyerek: pipa.
Most már jöhetne az, hogy kiteljesítem az okoskodáshoz való jogom, de nem szeretnék abba a hibába esni, mint amiről kolléganőm írt néhány hete weboldalunkon (Gyermekvállalás – Szlávik Cyntia, 2019. 01. 05.), így csak a tapintat sorvezetőjét, esetleg privát értelmezést használva megpróbálom kifejteni, hogyan lettem a gyerekvállalás témájáról vagy egy nagyot nyelve és izzadva vagy pedig ironikusan, urambocsá’ szarkasztikusan beszélő fószerből szentimentális apuka.
A gyerekek cukik… Ebben a mondatban az égvilágon minden benne van, amit gondoltam korábban ezekről az ártatlan hétszentségekről.
Az, hogy egyrészt tényleg cukkerek, legalábbis azokban a szituációkban, melyeket túlnyomórészt másoknál tapasztalunk, amikor a sajátnak még se híre, se hamva. Másrészt az ide-ne-add, vidd-innen hozzáállás távolságtartása is, hiszen a mondat végére szinte odaakaródzik a „de”.
A gyerek, akit kézbe veszel, míg együtt huncutkodtok, vagy később, míg aranyosan mondogatja, hogy fujfangosz ész ejősz kjokodily, ugyanaz a gyerek, akit aztán mindig visszaadsz valakinek, akié. Nem nálad tör ki belőle a pokol kénköves füstje, vagy ha mégis, akkor sem neked kell kigugliznod, hogy neveld a sárkányodat.
Egy gyerek nem lehet elvárás, se teljesítendő feladat vagy demográfiai célkitűzés (szüljük tele a Kárpát-medencét, ugye). Ő a világ legtermészetesebb dolga. Akkor és úgy érek meg rá, amikor a hozzáállásom is így módosul. Ő nem unokának készül a nagyszülőnek, se nem sebtapasznak egy bomló párkapcsolatba, és ő nem egy posztapokaliptikus vízió despotája, aki egy csettintéssel kivonja az emberből a fiatalságát és bolondságát. Hány olyan eset van, amikor nem jön, nem jöhet, vagy épp nem kell. Abban az esetben nincs más dolgunk, minthogy ott segítsünk, ahol tudunk. Mások helyett aggódni és másokba hitvallást kalapálni is felesleges.
Én csupán kíváncsi voltam és vagyok. Arra, hogyan tanít meg ez az e sorok írásakor már épp egy hónapos bogárhátú letenni mindent, amire nincs szükségem. Például a kitalált és cipelt hétköznapi kínokat és kifogásokat, nem létező problémákat.
Hogy milyen ügyesen csinál nekem szabadidőt arra, hogy ezek helyett őt cipelhessem történetesen relaxálhassak, és azon járjon az agyam, hogyan fogjuk mi, anyu, apu és a kis Rókus szépen sorban összekötni privát valóságunk kifestőjében azokat a bizonyos számozott pontokat, amelyekből az jön ki, hogy frajer kiccsalád.
És akkor az jut eszembe, hogy ez a boldog új életke már embrió kora óta csinálja magának a helyet, nemcsak fizikailag az anyukában, hanem ebben a szentimentális apukában is…
