Ha van sorozat, amiért képes vagyok rajongani, az egy amerikai drámasorozat, mely 2016-ban debütált, s azóta vált Amerika és a világ nagy kedvencévé. A Rólunk szól 2017-ben három Golden Globe-jelölést is kapott. A sorozat jelenleg a harmadik évad közepén tart.
Úgy történt, hogy régen nagy Szívek szállodája-rajongó (tudom, tudom, lapozzunk) voltam, s néhány évvel ezelőtt megjelent egy minisorozat, amelyben kedvenc szereplőim négy évszak erejéig visszatértek. Ismét visszaköszönt a képernyőről a jóképű Jess, azaz Milo Ventimiglia. Színészi munkásságáról olvasva jutottam el a Rólunk szól (This is us) c. sorozathoz. A családi drámasorozatban egyébként Mandy Moore alakítja az édesanyát, de játszik még benne Chrissy Metz, Sterling K. Brown és Justin Hartley is.
A neten olvasgatva sok helyen vígjátéknak titulálják a sorozatot, s bár igaz, hogy humorban valóban gazdag, vígjátéknak semmiképp se nevezném.
RÓLUNK SZÓL – THIS IS US
Fsz.: Milo Ventimiglia, Mandy Moore, Sterling K. Brown
IMDb.: 8,7
Rotten Tomatoes: 92%
Az alapsztori egy nagy amerikai család mindennapjainak bemutatása, gondolataik és érzelmeik megismerései, céljai és buktatóik nyomon követése. A Big three, azaz a nagy hármas, a három testvér, egy ikerpár és egy színesbőrű örökbefogadott fiú, akit ugyanazon a napon hagytak a kórházban, amikor az ikerpár világra jött. A történet két idősíkban, a múltban és a jelenben játszódik, kezdve a szülők szerelembe esésétől napjainkig, amikor a gyermekek maguk is szülőként, házastársként élik életüket.
A sorozat minden csavar ellenére (mert abból akad bőven) nagyon életszagú, sőt már-már terapeutikusan hat a nézőre. Az ember úgy érezheti, hogy a sorozat egy picit őróla is mesél, a boldogságáról, a súlyproblémáiról, az apjához való kapcsolatáról, magára ismer, s rájön, nincs is olyan egyedül a nagyvilágban.
Nincs egyedül, amikor a tükörbe nézve nem azt a valakit látja, akit látni szeretne, amikor a testéről alkotott kép minden gondolatába beférkőzik az embernek. Akár egy kis kukac, rágja magát a lélek legbelső magjáig.
Nincs egyedül, amikor a testvérével való szeretetét, rivalizálását, irigységét, összetartozását mutatja be, amely olyan, akár egy mérleghinta. Az ember a képernyőn keresztül felismeri, hogy az egymásra hatás testvérként örökre megmarad, ahogy mozdul az egyik, úgy reagál a másik.
Nincs egyedül, amikor a másságából fakadó teljesítménykényszer először csak kóstolgatja, aztán megtépázza a kapcsolatait, az egészségét, majd taccsra vágja egy pillanat alatt.
A sorozat a szereplőkön keresztül a legbelső érzéseinkről, félelmeinkről mesél. A család, amely a társadalom legkisebb egysége, bárhol a világban ugyanolyan mechanizmusok, szerepek, ráhatások, törvényszerűségek alapján működik, mégis mindegyik egyszeri és megismételhetetlen. Igaz, a történet vezetése néha kissé szentimentális, kissé hihetetlen, akár a mi életünk.
Az élményt még fokozza, hogy a képernyőn csodásan játszanak a fényekkel. Ahogy megjelenik egy-egy jelenetben a nap, a fények játéka, az igazán profi munka. S mivel a szituációk sok esetben a nagy drámai pillanatokról, érzésekről szólnak, a közeli képek, a színészek sok másodpercen át tartó közeli, mimikai játéka megkoronázzák a hangulatot, így az ember néha tényleg azt gondolja, a sorozat bizonyos helyzetekben valóban róla szól.
