A cikk megjelent a Klikk Out 2019/01-02. számában.
Kovács Imi hagyományos képzőművészeti képzés után nem hagyományos módon tanulta ki a tetoválást, pályájának bemutatásával így nemcsak arról olvashatunk, hogy mi minden rejlik a rajzai, munkái mögött, de arról is, hogy egy komoly teljesítmény mögött is ott vannak azok a kitérők, amelyekről kevesen beszélnek ilyen őszinteséggel.
Imi 1986-ban született Galántán, kora gyerekkori tapasztalatait egyrészt a rendszerváltás utáni társadalmi káosz, másrészt a szüleinek munka iránti elkötelezettsége határozta meg. Bár kisiskolásként még sokat szenvedett a szlovákok és magyarok közti feszültség miatt, mára már szívesen és konfliktusmentesen dolgozik kétnyelvű környezetben.
A zsolnai majd vágsellyei alapiskola után a győri Tánc- és Képzőművészeti Szakgimnáziumban érettségizett, ezt követte a budapesti Képzőművészeti Egyetem, ahol a lehető legtöbb technikát próbálta elsajátítani, a festészettől a zajzenéig – tagja volt többek között a Besorolás Alatt kísérletizene-projektnek, ami 2010-ben a somorjai At Home Galleryben is fellépett.
Diploma után kénytelen volt szembenézni a kelet-közép-európai művészéletpálya nehézségeivel, és egy svédcsavarral légiutas-kísérő lett.
Ez a szakmai kitérő összesen három évig tartott, aminek végül barátja és volt egyetemi csoporttársa vetett véget, aki megmutatta neki, hogyan kell tetoválni. Ahogy meséli: „Bizarr élmény volt, hogy az életterem három éven keresztül egy repülőgép kabinjára szűkült. Kezdte felzabálni a kreativitásom, folyamatosan a kiutat kerestem ebből a helyzetből. Nagyon vágytam rá, hogy újra olyan munkám legyen, ami örömet okoz”.
Professzionális tetoválóképzés híján Imi a legtöbbet saját hibáiból tanult és rengeteg szabadidejét áldozta fel, hogy munka mellett megtanuljon egy új szakmát, ami végül a hivatása lett. Távolról nézve idilli kép rajzolódhat ki, a valóság azonban másképp festett: „Sokszor éreztem azt, hogy ordítani, sírni tudnék a kudarcok okozta frusztrációtól”.
A kezdeti nehézségek ellenére is kitartott, néhány évig otthon vagy a kliensei otthonában tetovált, míg végül 2013-ban Sz. Dáviddal lettek a dunaszerdahelyi Skinarea Tattoo tetoválói. És bár a leggyakoribb közhely szerint a tetoválást a bűnözőkkel azonosítják, kettejüknek sikerült egy sztereotípiáktól mentes kreatív stúdiót kialakítaniuk abban a városban, amely korábban pont a bűnözésről volt híres, és egyetlen tetoválószalonját éppen ez a közeg darálta be.
Imi és Dávid folyamatosan inspirálták egymást, új felszereléseket, könyvtárnyi könyvet vásároltak, majd idővel továbbléptek: először a pozsonyi Poppy Tattoo nevű helyre, szeptembertől pedig a szintén pozsonyi Wolf Town Tattoo Collective-be. A sok munkának, folyamatos nyugtalanságnak, inspirációk utáni kutakodásnak köszönhetően még ez sem jelentette azt, hogy Imi nyugvópontra került volna. Ennyi év, tapasztalat, külföldi meghívás (tetovált már többek között Hong Kongban, New Yorkban, Bécsben, Milánóban) és elégedett vendég után már megteheti, hogy a saját ötleteit valósítja meg és nem az anyagi szempontok alapján dönt arról, hogy mit tetovál és mit nem.
Stílusára leginkább a bátor színhasználat és a szokatlan asszociációk, kollázsok jellemzőek.
