Akkor sem bocsátok meg! Pedig tudom, hogy kellene. Tovább hordom magamban a haragot és a dühöt. Ha még ez is eltűnne, félek, semmim sem maradna. Hadd érezzem, hogy még érzek! Hadd maradjon valami, ami még Hozzád köt!
A fenti sorok szerepeltek az egyik kendő mellett, melyet Bokros Rozi textilfestő kiállítására írtam szöveges aláfestésként.
Szeretem a szöveges aláfestést, ha már a zenésre nincs módunk az életünk minden pillanatában. Kivéve persze, ha gondosan előkészülünk, és minden érzékünket bekapcsolva próbáljuk meg szemléltetni belső világunkat, aminek a zene ugyancsak szerves része lehet. Zenére randevúzni egy vacsorázósat, miegymásosat, hát, ki is tudna ennek ellenállni.
Viszont, ha az eszköztárunkban nem szerepel sem zene, sem fénykép, sem videó, azaz majdnem semmi, akkor csak a szavak maradnak. A távolból közelítve, az érzelmeket bárgyún megragadva, de mégis próbálkozva. Szavakkal, mondatokkal elbeszélve.
Szeretek úgy élni, hogy folyamatosan próbálom szavakkal megfogni, kifejezésekkel megragadni az érzelmeimet, majd nyakon csípni, ha épp át akarnak verni. A hűtlen bérurak. Vad hullámokat verve söpörnek végig rajtam, a haragot, a szenvedést, a féltékenységet odahordva, átsöpörve rajtam az élet keservét, az emberiség legcsúnyább sarát, hogy rajtam megnézzék, mennyi maradt belőlem. Belőlem, aki Én vagyok. Nem az érzelmeim kiszolgáltatottja, szánalmas alárendeltje. Engem, aki létezem és érzem. A Jót, de a Rosszat is. A haragot, gyűlöletet és a kínzó gyönyört is.
Miért is ülünk hajóra? Miért nem hagyjuk el érzelmeink felkorbácsolt tengerét, miért nem engedjük meg magunknak, hogy lemondjunk róluk? Nem. Mi beleengedjük minden porcikánkat, mellünket nekifeszítve hagyjuk, hogy végigsöpörjön rajtunk.
Nem vesszük el magunktól a kéjt, melyet nem csak a nagy szerelem, hanem a nagy fájdalom is okozni képes. Normális ez? Ha valami fájdalmat okoz, hogy lenne képes kéjt okozni? Érdekes, ugye? Mégis így van. De mégsem eresztjük. A barátaink szólnak nekünk, figyelmeztetnek, segíteni próbálnak, a kezüket nyújtják a viharvert hajótöröttnek, de mi mégsem tágítunk. Nem! Nem! Kiáltjuk fennhangon.
Nem, nem! Nem bocsátok meg! Továbbra is gyűlölök és hordom magamban a harag önmarcangoló kínját!
Nem, nem! Nem nyújtok kezet akkor sem, ha látom, hogy a barátom szenved. Hadd dögöljön meg a szomszéd lova is!
Szerettelek? Áh, dehogy szerettelek. Ha most sem szeretlek, valójában sosem szerettelek igazán. Hagyj élni! Inkább gyűlölj, azt magam is képes vagyok táplálni. A szeretetet biztosan nem.
