Sokat gondolkodtam azon, hogyan is magyarázhatnám meg azt a kijelentést, hogy a gyermekeink mindenki gyermekei. Így elsőre kicsit erős kijelentésnek tűnik, de mindjárt meglátjátok, mire is gondolok.
Hadd kezdjem az elején! Minket, szülőket, akaratlanul is összeköt valami láthatatlan kód, ami maradandó, ami a mi szülővé születésünkkor a DNS-ünkbe plusz kromoszómaként észrevétlenül belevésődött. Ez tény. Ez van. Szülők lettünk.
Ha felsír a közelben egy kisbaba, automatikusan odafigyelünk. Még akkor is, ha a fejünket felé sem fordítjuk, mert biztosan tudjuk, nem lehet a miénk, hiszen ő már régen felnőtt, vagy suliban, óvodában van és tapasztalt szakemberek vigyáznak rá. Egy mélyről előtörő, keserves sírás viszont erősen megragad, a válladnál fogva tép ki a kis valóságodból, így nincs is más választásod, mint odafigyelni, s csak miután a hirtelen sokk kicsit csillapodott, titkon bizakodni, hogy valójában minden rendben volt és lesz is.
Ha egy kisgyermek teszi ugyanezt és már messziről hallani, hogy fájdalmas, elcsukló hangon az anyjáért kiált, azonnal odakapjuk a fejünket, hogy ténylegesen is megbizonyosodjunk afelől, nem esett komolyabb baja.
Ez az a kollektív szülői felelősség, mellyel más gyermekeit is megajándékozzuk. Az a kollektív törődés, ami akkor is ott van, ha minden erőnkkel palástolni próbáljuk.
De miért is? Számos szülő nem tűr beleszólást, sem ellentmondást a nevelési elveivel kapcsolatban, főleg nem egy idegen részéről.
„Mi köze hozzá!? Ez az én családom, itt mi döntünk a szabályokról.”
A törvény korlátait többnyire mind ismerjük, s azt is tudjuk, mit kell tennünk, ha ezeket a szemünk láttára szegik meg. Gyermekbántalmazás esetén például, amikor folyamatosan ismétlődő eseteknek vagyunk a szemtanúi, azonnal szakemberhez fordulhatunk. Ma már vannak lehetőségeink, léteznek olyan szakosodott szervezetek, melyek segítik az érintett családot az ilyen szorult helyzetekben.
De miért vagyunk ilyen konokak a neveléssel kapcsolatban? Miért érezzük bántásnak, amikor egy másik anya – aki se nem jobb, se nem rosszabb nálunk – a mi gyermekünkre is rászól a játszótéren, parkban, akár egy nagyobb társaság előtt is? Miért kérjük ki ezt magunknak?
A válasz az, hogy mi tudjuk, mi a jó a gyermekünknek, miben speciális ő, milyen jelzés mit jelent nála. Mi vagyunk az egyedüliek, akik ismerik őt, a másik biztosan nem. De elárulok valamit. A kollektív szülői törődésnek, úgy, ahogy annak a bizonyos kollektív erkölcsnek is, azaz a kollektíva által elfogadott viselkedésnek – nevezhetnénk valamiféle általános illemnek is –, megvannak a feltételei. Ezek főleg olyan elvárások, a szülői közösség által jóváhagyott szabályok, melyek egy gyermekközösség minden tagja (!) számára érvényesek és érvényesíthetőek is az adott helyzetben.
Te is rászólnál egy huncut kisgyerekre, aki ügyetlenül bánik a homokozós ásójával, mert még kicsi hozzá, vagy épp csak nem figyel oda. Talán nem így van? Hiszen homokot szórhat a Te gyermeked és a többiek szemébe is. Ha ezt megtennéd, miért baj az, ha egy másik anyuka a Te porontyodat figyelmezteti.
Bízzunk a szülői ösztöneinkben, abban a titokzatos plusz kromoszómában, amely örökre megváltoztatta, módosította a világról alkotott egész felfogásunkat, a hétköznapi viselkedésünket, nem csak azt a bizonyos szülői génállományt!
Merjünk szeretni és merjünk törődni! De ne önzően és erőszakosan, hanem igazságosan, értő figyelemmel. Azzal a bölcsességgel, ami mindannyiunk közös, kollektív bölcsessége. A szomszédé, a osztálytárs anyukájáé, a szigorú tanáré, vagy épp a portás nénie.
