Ez az a pont, ahol nem ismerhetünk kompromisszumot, nem mondhatjuk, hogy „csak még öt perc”, nem vitatkozhatunk a párunkkal, hogy „nem tehetek róla, ez fontos munka, még el kell intéznem”. Ez az a pár óra, ez az egyetlen, amikor együtt lehetünk. Te, Én és a gyerekek. Ekkor válhatunk együtt Mi-vé. Ekkor érezhetjük át, milyen az, amikor mind egymásra figyelve hallgathatunk, hatalmasakat játszhatunk és nagyokat ehetünk. Ez a Mi időnk. Azért viszont, hogy így együtt legyünk, azaz Mi-ként létezhessünk, meg kell hoznunk bizonyos áldozatokatdöntéseket. Igen, döntéseket!
A munkahelyen való túlórázás is a Te döntésed! Még akkor is, ha első ránézésre nem annak tűnik, hanem inkább kényszernek.
Persze mi hajlamosak vagyunk másutt keresni az okokat, ahogy a felelősséget is előszeretettel hárítjuk azért, hogy még véletlenül se mi legyünk hibásak. Tökéletes bűnbak az undok főnök vagy hogy túl sok a munka, ráadásul sürgetnek a határidők is, a segítőkész kolléga pedig kevés, vagy egyáltalán nincs is.
Hazajöttél a munkából és véged van. Ez pedig csak egy átlagos kedd, amikor jobbára nem történik semmi, csak ami szokott. Anya, Apa reggel munkába ment, a gyerekek az oviba, suliba. Délután pedig mindannyian szépen visszacsörgedeznek az otthonnak nevezett dobozkába, a szorító falak közé, ahol minden szép és jó, a berendezés is a jólét látszatát kelti. A benne élő család mégis csak szürke árnyéka önmagának. Léteznek-e egyáltalán? Az sem tudni biztosan. A gépezet viszont forog, a kötelességek, kötelezettségek teljesülnek. A gyerekek beszoknak, a feleség megszokja, a férj pedig kiszokik. De ne szaladjunk ennyire előre.
Egy lelkiismeretes szülő mindkét helyet igyekszik helytállni. Otthon is és a munkahelyen is. De hiába! Ahogy az erejét, az energiáját megfelezi, a lényeg elveszik, az egész emberből két fél lesz. Két gyenge fél, aki folyamatosan az elveszett másik feléért könyörög, s hogy túlélje a napokat, heteket, úgy teljesít, mint egy bekötött szemű igásló. Kötelességtudóan, büszkén, de hangtalanul. A hétvége pedig édeskevés arra, hogy kipihenje magát és még szórakoztató társaságot is nyújtson a gyerekeknek.
A családi idő szent! Ez az egyetlen szabály, amit ha sikerül betartanunk, megteremthetjük azt a biztos bázist, ami bártyaként szolgálhat később a mindennapokban.
Az otthonunk egy olyan független, védett erőddé válhat, ahol nem csak az ellenséges stresszt hagyjuk kint, hanem fel is töltekezhetünk. Hiszen a közösen eltöltött minőségi idő, a kölcsönös figyelem, és a gyerekekkel való önfeledt játék kárpótol a mindennap elszenvedett kudarcokért, kimerültségért.
Íme pár gyakorlati ötlet arra, hogy tehetjük még közelebbivé a közösen eltöltött időt:
– Ahogy írtam is, a legelső szabály, hogy a családi idő szent! Beszéljetek meg otthon egy bizonyos időintervallumot a nap egy megfelelő szakaszában, amikor – ha a fene fenét eszik is – együtt lesz a család. Nem kell feltétlenül, hogy egy meghatározott időpontot jelöljünk ki erre, elég, ha például annyit mondunk, közös reggeli vagy vacsoraidő.
– Amikor együtt vagyunk, a munka kint marad! Mindegy, hogy hol dolgozunk, akár otthon, akár egy távolabb eső helyen, a munkát zárjuk ki a fejünkből.
– A telefonunkat némítsuk le! Valamint azokat a tárgyakat, amik kéretlenül „becsipoghatnak” a közös időnkbe. Hiszen, ha föl és le ugrándozunk az építőkockázás közben, vagy akár a vacsoránál, fuccs is a közös jó élménynek.
– A közös időbe nem fér bele a TV, tehát, amikor együtt vagyunk, mindenképp legyen kikapcsolva. Hallgassuk inkább a gyermekünk meséjét vagy a párunk mondandóját a kéretlen reklámok és a tartalmatlan műsorok helyett.
– Érdeklődjünk a másik hogyléte felől! Okos és érdeklődő kérdésekkel, okos és érdeklődő tekintettel. Engedjük elmondani, amit el szeretne, hallgassuk végig őt. Sokszor már ez is elég ahhoz, hogy egy elfogadó, biztonságos teret teremtsünk.
