Két vereség után nagy nyomás alá került a csapat, a bizonyítási vágy pedig frusztrálta a fiúkat. Nem úgy a lelátói tömeget, bár aki eljött, az bizonyára másképp gondolja. Azt hiszem, kénytelenek leszünk megszokni a látványt, hogy csaknem egész szektorok „széknek öltöznek”. Ez csak egy random Szenice volt, nem a Slovan. Nem kígyóztak sorok az elővételnél, és nem kínáltak feláras jegyeket a világhálón. Nem volt itt mindenki…
A foci egyszersmind üzlet, mindannyian tudjuk, de egy vérbeli szurkolónak sokszor ezt nehéz megemésztenie. A legjobban az tud gondolkodóba ejteni, hogy az az ötezer ember, aki legutóbb pluszban eljött mire volt kíváncsi? A DAC-ra? Az ellenfélre, esetleg az „előadásra”? Így működik a színház is talán? Ha mondjuk Rómeó szerepét egy ügyetlenebb színész játssza, akkor csak félig telik meg a terem? Pedig Shakespeare műve klasszikus, pont, mint a DAC. Nekem! Nekünk! Nem tapsolt mindenki…
Annyi a kérdőjel, hogy közben megfeledkezik az ember a téma valódi tartalmáról!
Ismét hazai környezetben léptünk pályára, és már hétközben rengeteg kérdés szegeződött felénk. Utólag már okosabbak vagyunk, de valójában mit várhattunk a szombati meccstől? Az elfogultabb ilyenkor sima győzelmet tippel, a realista vért és verejtéket. A szenvedélyesebb pedig szoros győzelmet egy 97. percben elért góllal. A szenvedélyes ember így élvezte a meccset, és maradéktalanul ki lett szolgálva. A többieknek sincs miért keseregni, a három pont megvan, így a győzelmi „feles” is lecsúszhatott meccs után. Másnap már elfelejtjük, hogy 96 percig mekkora gyötrődés folyt a pályán. Elfelejtjük, hogy kínok közt százszor a fejünkhez kaptunk egy kihagyott helyzet után. Amikor egy felesleges csellel elhalt a támadásunk, vagy csel híján el sem jutottunk az ellenfél tizenhatosáig.
Elfelejtjük, és csak a szépre emlékezünk! Arra az egy gólra, és a százötvenes pulzusunkra.
A kézfogásra, az egymás nyakába borulásra, a könnycseppekre, és a csókokra. Szóval elfelejtjük azt a 96 percet, ami alatt annyi minden történt a pályán. Számtalan helyzet, vagy helyzetecske. Az ellenfél kapusának időhúzása vagy színlelt „halála”. A játékvezetői tévedései, az elvesztett, vagy éppen megszerzett labdák. Elfelejtjük, hogy ha Kone nincs jókor, jó helyen, akkor bizony lehajtott fejjel mentünk volna haza. De aztán jött az a bizonyos magasröptű beadás oldalról…
Davis lábát elhagyta a labda, és a másodperc tört része alatt kanyarodott be a kapu elé. Zsolti keselyűként lecsap rá, és befejeli a kapuba.
A nézőtér felrobban, mint ha legalább is a bajnoki cím múlt volna ezen az egy találaton. Kalmár a nézők felé szalutál, tudja jól a pszichikai ráhatások ilyenkor felerősítik egymást. A győzelem a Dunaszerdahelyé, a három pontot senki nem veheti már el tőlünk. Bánhatja az az ötezer ember, aki nem jött el. Akik két hete a Slovanra voltak kíváncsiak, vagy csak a vélt balhé szele repítette őket felénk. Fontosabb volt ez a győzelem, mintha a pozsonyiakat vertük volna két hete. Ez a győzelem lesz a rájátszás katalizátora. Mindenki a Déácénak szurkol?
– hízelgő is, ha az embert így várják, és elvárják a véleményét. Közben gesztikulálok, azt mutatom, mit fogok írni: két kezem a magasban, ökleim összeszorítva, majd eljátszom, hogy képzeletben a fejem verem az ajtófélfába, és közben eszembe jut menyasszonyom fátyolos tekintete a gól után. Pontosan ezt, meg a gyéren „lakott” D szektor látványát fogom „papírra vetni”. Vagyis tessék: itt van…
Győőőzelem! Kell nekem! Szabadság és szerelem! A többire nyomok egy nagyot:
DELETE!
(Roberto)
