Vannak és lesznek is mindig olyan örök titkot rejtő emberi kapcsolatok, melyeket külső félként nem érthetünk, nem élhetünk át és nem is válhatunk soha a részeseivé.
Sóvárgó szemlélői maradunk csupán a buja eseményeknek. Minden vágyunk ugyan, hogy mi is bekapcsolódhassuk és átérezhessük ezek gyönyörét, de ez sajnos lehetetlen. Képtelenek vagyunk.
A születésünknél fogva, az indíttatásunk végett, vagy csak épp azért, mert nem jókor voltunk a jó helyen. Pedig szerettünk volna, mindent meg is tettünk érte, mégis kimaradunk. Újra és újra.
Lemaradunk az áhított szerelmes szeretetéről, mert lelki fejlődésünk más-más ütemében találtunk a másikra. Amikor mi szerethettünk volna, már nem volt kit, amikor pedig minket próbáltak meg végre szeretni, késő volt.
Mérhetetlen fájdalmat okoz a „lehetne”, amivel a várva várt boldogság olthatatlan reménye elcsigáz minket. S mi csak könyörgünk, térdre rogyva könyörgünk az Időnek, hogy adjon még egy kis teret, adjon még lehetőséget, adja áldását arra, amiért halandó erőnkkel oly keservesen megküzdöttünk.
Mert nekünk mindig egy kicsivel több kell, igaz? Szülőt akarunk, testvért, barátot, szerelmest. Tudtuk is, milyet!
S amikor ilyen – ráadásul még jól is működő – kapcsolatokat látunk magunk körül, önkéntelenül is elfacsarodik a szívünk. Elhagyatottságérzés, magány, irigység lesz úrrá bennünk. Legerősebben mégis a sóvárgás kerekedik végül felül.
Az ember valahol mélyen, ösztönösen érzi az őszinte, tiszta Jót. S ha egy közeli emberi kapcsolatot, viszonyt látva maga is átszellemülhet benne, egy kicsit a saját bőrén is megtapasztalhatja, úgy tapad majd rá a Jóra, mint a mágnes, minden porcikájával érezni akarja, részt akar belőle, ő is egy akar lenni közülük. Ő is ezt a szülőt, ezt a barátot, ezt a szerelme(s)t akarja.
Mennyivel egyszerűbb lenne a szikkasztó, önpusztító sóvárgás helyett megnyugodni magunkkal, magunkban, és békét kötni a Sorssal, Istennel – ki hogy nevezi – és kiegyezni azzal, ami megadatott általuk. Azzal, ami nekünk jutott. Amit nem kértünk, mégis megkaptunk, amit törtetés nélkül, a nyugodt szívünkkel kiérdemeltünk.