Március 8. Nemzetközi nőnap. Az utcákon virágokkal teli kézzel sétáltak a férfiak. A legtöbbjük rózsával vagy tulipánnal lepte meg kedvesét, édesanyját, nőismerősét. Sőt, sokan kolléganőikre is gondoltak e napon.
A közösségi oldalak tele voltak a hölgyeket köszöntő, dicsérő szép szavakkal. Boldog nap ez a nők számára, hiszen melyikünk ne örülne a gyönyörű virágoknak és a kedvességnek? Jómagam szintén kicsattanó örömmel fogadtam a kapott szépségeket. Mégis, szokásomhoz híven, ezen is elgondolkodtam kicsit.
Miért kell mindig alkalom ahhoz, hogy kedveskedjünk egymásnak, hogy szép szavakkal illessük a másikat, s legfőképp, hogy megbecsüljük őt?
A mindennapokban ugyanúgy természetesnek kellene lennie a tiszteletnek, annak, hogy értékeljük szeretteinket. Mégis elvesznek ezek a dolgok, s csak az ünnepnapokon kerülnek elő. Mintha gondosan elpakolnánk őket a szekrény leghátsó dobozába, pont, mint a karácsonyi díszeket.
Aztán egy évben egyszer elővesszük azokat, akkor alaposan megtörölgetjük mindet, hogy csillogjanak a fán. Beleszürkülünk a hétköznapokba. Rástresszelünk a sok tennivalóra, hazavisszük a munkahelyi problémákat. Párunkkal pedig kimerül a kommunikáció abban, hogy mit vegyen a boltban.
Nem kell mindennap virágot venni, félreértés ne essék! Az odafigyelés, a mosoly, egy őszinte pillantás, egy ölelés, néhány kedves szó…
Mind ingyen van, holott értékük felbecsülhetetlen. Mégis olyan, mintha spórolnánk velük, nem adjuk senkinek, csak azokon a bizonyos ünnepeknek számító napokon „adakozunk”. Minden napban meg kellene találnunk, jobban mondva meg kellene teremtenünk a boldog pillanatokat. Ne mástól várjuk a csodát! A saját életünkért mi magunk vagyunk a felelősek.
