Sok mai szülői szereti azt hinni, hogy ő az első és utolsó egyetlen szülő a világtörténelemben.
Ők azok, akik sajnos csak azokkal a sorstársaikkal képesek a közösségvállalásra, akiknek az övével egy korosztályú a gyermeke és hasonló kihívásokkal küszködnek, ugyanazokkal a problémákkal állnak szemben.
Gyermektelen kívülállóként nem is gondolnánk arra, hogy mennyire távol állnak egymástól a különböző korú gyermekeket nevelő szülők. Ő is szülő, a másik is, nem ugyanaz? Dehogynem, nagyon is. Más életszemlélet, más körülmények, más-más korú anyukák és apukák, más és más értékrendekkel. Hiába „szülő” mind, alig van bennük bármi közös.
Az embernél ragályos betegség, hogy azt hiszi, képes valami újat, valami merőben mást mutatni az eddigiekhez képest. Legalábbis már ami az emberközi kapcsolatokat illeti.
Tény, hogy a folyamatosan megújuló fizikai és technikai környezetünk újfajta elvárásokat követel meg magunktól és a rokoni, baráti kapcsolatainktól egyaránt, mi pedig ösztönös viselkedésként ezen elvárásokra reflektálva felelünk. A kölcsönös viszonyunkat nagy százalékban az ezekre a kihívásokra adott reakciók határozzák meg. Szomorú rádöbbenés ez, de igaz.
Az ember újra és újra felfedezi magát, ahogy a szülői szereplők is. Újraalkotják magukat abban a hitben, hogy ez most valami más, valami új, hogy ilyen még nem volt, ez most valami különleges.
A neveléstörténet minden évtizede, évszázada és évezrede nyomott hagyott rajtad és benned. A történelem része vagy, kétlábú hordozója nemcsak a fizikai jellegeknek, hanem egy egyezményes lelki kollektívának is, amellyel – ha akarod, ha nem – egy közösséget alkotsz. S ennélfogva ugyanazok az íratlan törvények vonatkoznak Rád is, amelyek egy középkorban élő, vagy egy akármelyik királyi családban nevelkedett anyára is.
A „jól szeretni” volt minden kor anyjának egyetlenegy kívánsága. Kérlek, ne szorítsa ki az ész a szívet, a tudomány pedig az ösztön szerepét a nevelésben!
Mai anyukák, higgyetek végre magatokban és a történetetekben! Melyet ugyan nem feltétlen Ti írtatok, hanem az édesanyáitok, nagyanyáitok, dédik, ükök, szépek, ősök. Nem mi vagyunk az egyetlen szülők, sem az elsők, sem pedig az utolsók. Minek a becses gőg, a fájdalmas, mély sóhajok, miközben anyai teendőinket látjuk el.
Nem csak egy kis darabka vagyunk, egy kis része az egésznek, egy apró porszeme a szülők nagy sokaságának? Tényleg tudunk újat, mást, többet, nagyobbat mondani? Ha mégis igen, elő vele, rajta hát!
