Ott voltam!

APU(CI)RÓKA

A cikk megjelent a Klikk Out 2019/03. számában.

Fotók: Horen

Tudom, tudom, amikor egy pasi agyonbüszkélkedi magát, hogy jelen volt a szülésnél, az olyan, mint az a bizonyos férfinátha, csak ellenkező előjellel. A nagyítóval is nehezen értelmezhető ügy. Pláne tapasztalt anyukáknak, akik rögtön rávághatják: én is ott voltam. Ahol a gát szakad!

De én most akkor is egy picit dicsekedni jöttem, na, légyszi, csak egy kicsit még lehessen! 🙂

Igen, legutóbb már ott tartottunk, hogy megszületett, erre eltelik egy hónap, és megint csak egy gondolat. De hátha a végén, amikor ezúttal én, mindennemű fájdalom nélkül áttolom magamon ezt a gondolatot, szintén megszületik belőle valami.

Renimnek a kezdetektől sokkal egyértelműbb volt, hogy én ott leszek, mint amennyire én biztos voltam benne, hogy ezt is túl lehet élni.

De gondoljunk csak bele: míg a kismamának (természetesen azután, hogy akarták és összejön) cseppnyi lehetősége sincs arra, hogy eldöntse, vajon ő hordja-e ki, jelen lesz-e és szül-e, addig a kispapa az elsőből és az utolsóból kimarad, a középsőn meg még ráadásul lamentálhat is. E pillanatban megértjük, hogy párunk valójában a várandós, mi meg a terhesek.

Beszüremkedett a fejembe, hogy én itt legfeljebb ballaszt lehetek. Hisz mi más volna az, aki a tűtől és a takonytól is émelyeg. Nem volt még sok alkalom, de ahányszor vért adtam, annyiszor borították velem az ágyat és kaptam a vizes borogatást.

Nem hagyott nyugodni, hogy én lehetek majd ott az a penészes tejföl, ami az egész hűtőt megfertőzi, de a feleségem egy jól irányzott mondattal leszerelt: ha te ájulsz, én röhögök.

Nocsak, mutatóujj vigyázzba, megjelent a kis gondolatbuborék, hogy a végén még én könnyítem meg ezáltal a szülést!

Nyugi, nem kell velem végigkínlódnotok a következő hónapokat, ugrunk. Eljött a nagy nap, ami valójában az azt megelőző délután indult, teljesen máshogy: egy szívhangvizsgálattal és a doktornő tanácsával, hogy a kismama inkább feküdjön be megfigyelésre. Így is lett. Kispapának viszont irány haza.

Majd hajnalban jött az sms: „lehet, hogy valami lesz, 10 perces fájásaim vannak”. Röviddel később, hogy „elment a nyákdugóm” (az egyik kifejezés a sok közül, amit csak akkor ismersz meg, amikor itt vagy).

Na, ekkor már úgy éreztem magam, mint az űrhajós az űrben, aki vezeték nélkül próbál visszaevickélni az állomására, de még csak azt sem látja, hogy az hol van.

A következő pillanat, amire emlékszem: irány a szülőszoba. Az események itt olyannyira felgyorsultak, mint amennyire e pillanattól úgy tűnhet, hogy összecsapom a cikk végét. Innentől ugyanis nem több, mint háromnegyed óra volt hátra, amit tulajdonképpen kis túlzással két, hangzásában is brutális momentum keretez: a klisztír és a gátmetszés (ha nem tudod, guglizd ki, miről van szó, leírva is fájni fog). Előbbi után valamivel engedtek be, utóbbi után valamivel pedig világra jött a pici.

Persze nálam már röviddel a beengedés után menetrendszerűen jött a szédülés. A jobban hangzó verzió az, hogy a tehetetlenségtől megzuhan a vérnyomás vagy a cukorszint, a másik pedig, hogy ennyire béna vagyok. A búbánat tudja, melyik áll közelebb a valósághoz, a vajúdáshoz viszont egyik se mérhető. Mindenesetre ezúttal élet-, de legalábbis méltóságmentő lehet egy üveg jó cukros gyömbér vagy kóla, én mondom! Készültem! Röviddel később már állunk is odébb a vajúdóból, a szülőszobában aztán apukát – nem büntiből, hanem kegyből – sarokba állítják, anyuka fejéhez, amivel minimalizálható, de azért valljuk be, még mindig adott a pottyanás veszélye.

Majd néhány olyan villanás következik, ami egy életre bevésődik az emlékezetembe:

  • Az egyik ilyen, amikor megpillantom Őt odaát, ahogy a doktornő manipulál a több színárnyalatban és egyebekben úszó csöppnyi testével.
  • A másik, amikor először énekel/panaszkodik (nem kívánt törlendő) nekünk.
  • A harmadik, amikor a tisztálkodás és a méredzkedés után már a pólyában jut nekünk, kettőnknek is pár perc.
  • A negyedik, amikor a karpántján először meglátom leírva a nevét: Rókus.
  • Az ötödik pedig, amikor újra a szülőszobában már hármasban összebújunk egy órácskára.

Hogy mit jelent jelen lenni leendő apukaként? Felülről nézve ez tényleg csak annyi, mintha te volnál az ék, ami kitámaszt egy ajtót, hogy a szó szoros értelmében könnyebb legyen az anyukának kihurcolni azt a piciként is hatalmas „bútort”. Közben viszont rájössz, hogy anyukának az az ék rettenetesen sokat jelent.

Számodra pedig ez az apró idegen, aki kicsit se sárga, kicsit se savanyú, ráadásul tényleg a Mienk, meghozza a Végső Kérdésre a választ, ami ez esetben nem 42, hanem 51 és/vagy 3 390. Most már jöhet az élet, a világmindenség meg minden!


Az előző részek:

1. Boldog új életke!

2. Rókus úrfi

Hozzászólások lezárva.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább