Többször megfigyeltem már, ha olyan társaság jön össze, melynek tagjai megélték a múlt rendszer „viszontagságait”, szívesen beszélgetnek a múltbéli dolgokról. Mi, férfiak pedig előszeretettel emlékezünk katonaéveinkre. Mindenkinek vannak maradandó emlékei, amiket a múlt néha megszépít, mert lehet hozzá tenni, és elvenni is belőle.
Mi, akik még azokban az időkben voltunk katonák, mikor létezett a Varsói Szerződés és fénykorát élte a hidegháború, nem tudtuk elképzelni, hogy valaha is megszűnik a kötelező katonai szolgálat. A fiatal férfiak abban a tudatban éltek, hogy annak rendje és módja szerint besorozzák, s amint betöltötték a 18. életévüket, berukkoltatják őket.
A csallóközi fiatalok is elkerültek az akkori Csehszlovákia minden részére.
Anno a sorozás úgy zajlott, hogy a fiatalok összejöttek a dunaszerdahelyi katonai parancsnokságon, személyazonossági igazolványuk ellenőrzése után anyaszült meztelenre vetkőztek, és sorban álltak az egészségügyi ellenőrzésre.
Éveken keresztül Dr. Haid vizsgálta a fiatalok alkalmasságát a katonai szolgálatra. Akik anno részt vettek a sorozáson, azok tudják, hogy doktor úrnak volt egy híres mondása, ami úgy szólt:
Na, hajolj le kisfiam, és miután bekukkantott, megjegyezte: aranyered az nincs, de… (nem írom le a nyomdafestéket nem tűrő szállóigét), viszont röhögés az volt a teremben.
Izgalommal vártuk a behívókat, és miután kézhez kaptuk, próbáltuk felvenni a kapcsolatot azokkal, akiket egy helyre hívtak katonai szolgálatra.
Ostrava-Poruba állt a behívón, amit jó anyám vett át a kézbesítőtől.
Pár nap, ami megmaradt abból az időből, amit otthon tölthettünk, nagyon gyorsan elrepült, és október 2-án kint találtuk magunkat a dunaszerdahelyi vasútállomáson.
Szülők, barátok, menyasszonyok kísérték ki a hazát szolgálni induló legényeket. Nehéz búcsúzások, sírás-rívás, és nagy üdvrivalgás közepette indult a pozsonyi nagyállomásra a szerelvényünk.
Még megérkezésünk előtt szembesültünk a ténnyel, hogy 14-en kaptunk ugyanarra a helyre behívót. Nem volt sok idő a gondolkodásra, viszont ez nem volt elhanyagolható tényező a felvidéki magyar gyerekek számára, akiket a rendszer nem tanított meg szlovákul.
Pozsonyi átszállás és pár óra utazás után megérkeztünk Ostrava-Porubára, ahol az orosz gyártmányú Zil teherautók vártak ránk. A beszállás már katonás gyorsasággal ment, és percek alatt úton voltunk a kaszárnya felé.
Folyt. köv.
