Fociról írok a címben, pedig ösztönösen valami másra gondolok. Szeretek kivárni, megérlelni magamban a szavakat, mondatokat, beoltani gondolataim az ízes magyar nyelvvel, mely minden esetben keveredik a csallóközi „írik a gól” szlenggel. Nem szleng ez már, és nem is egyfajta tájszólas, hanem inkább fétis. Az enyém, a tiéd, az övé, szóval mindannyiunké. Mert nélküled nem lenne az igazi, bocsánat Nélküled! Szóval a focit írtam, de amúgy arra a bizonyos dalra gondoltam, amit visszakaptunk, jogos tulajdonul.
Álljon itt ez mementóként, hogy: „a régi dolgokból is maradjon valami” – az örök klasszikust így fordítom ki saját kényemre-kedvemre, remélve, hogy ez esetben megbocsájtható a bűnöm! Tetszik érteni, ugye? Isten látja lelkem, nem inspirál már régen mások gondolata, bár tudom, hogy százan leírták, amit ezrek gondoltak.Épült új stadion – köszönjük! Jó kis csapatunk lett – köszönjük!Szebbek lettek az illemhelyek is, mint anno a betonfal – köszönjük! De az életérzésből nem szabad divatot csinálni, mert megöli annak varázsát. Nélküle pedig a Nélküled is csak tizenkettő – egy tucat!
Enyhén fogalmazva nem szeretem, ha átírják a mérkőzés időpontját, ám ezúttal kapóra jött a vasárnapi Matchday!
Történt ugyanis, hogy szombaton „az álmainkért küzdve” párommal egy könnyűzenei koncert kedvéért (de főleg saját magunk miatt), az éjszakát is Budapesten töltöttük. Nem szokványos dolog a hazai meccsből is túrát csinálni, amikor alapból öt perc járóútra van az Aréna. Hazaérve, majd szolidan felfrissülve azonnal a Sport utca felé vettük az irányt.
Legnagyobb megdöbbenésünkre a kapuk még zárva várták a belépni vágyókat, pedig az óra már elütötte a bebocsájtás idejét. Egy szusszanásnyi pillanatot adott így a sors, ezalatt átgondolatuk, mi várhat ránk?! A szikrázó napsütésben a rózsa hervadásáért áhítoztunk…
Talpra magyar! Nem kéne összegyűrni Petőfit!
Az Aréna ismét lassan telt, és tudvalévő volt, hogy az „árnyékos helyek” megint üresen maradnak. Mielőtt a bőrgolyó elindult útjára, március idusán ünnep költözött a szívek másik felébe is. A Nélküled talpra állította a sok magyart, de kár volt Petőfi képét rongyként cibálni a „Cében”. Ahogy nem szerencsés az elkobzott nemzeti lobogót sem kapcaként összegyűrni. Amit mutatott a játék képe az első félidőben, azt adja vissza a lelátó hangulata. Emitt a láthatóan borgőzös „úriember” alszik (!) a B-középben, amott híján van a fiatal a Kossuth nótának. A csendben szemlélő ifjúságnak üzenem, hogy irodalomórán nem kéne Pokémonokat üldözni. Mondom, amilyen az első félidő, olyan az ember szájíze. Foglalkozik mindennel, de vajon miért hallja az ismert ritmust eképpen:
…harcolok Teérted, hajt a szenvedés…!?
Erre jött a hidegzuhany, vezetéshez jutott a Rózsahegy egy olyan akcióból, melyet nyilvánvaló lesállás előzött meg. Az anyja keservit, megint kezdhettük szidni a bírót, miközben nem tudtunk mit kezdeni saját fiaink lézengésével sem a pályán! Megint! Hova lett az őszi forma? Mint lehulló falevelet fújta el tán a szél? Félidőben volt mit „gereblyézni” az öltözőben! Legyen a foci mindenkié, az az őszi és ez a mostani is! Ha kellett az a DAC, kelljen emez is!
Kemény 45 perc következett, tavaszi rózsavadászattal. Macík kapus mindent fogott, magas, mint az Isten létrája.
Könyörgöm, miért nem szólt valaki a mieinknek, hogy lőjünk laposan ennek a kopasz Istenlétrájának. Klasszikus eset, a „fű alól” nem tudta volna kiszedni. Amúgy is majd belerokkant a sárga-kék attakba. Aztán végre kapitulált, és robbant, aminek robbannia kellett. A gól múzsájának csókja még egyért kiáltott. Ismét úszott a levegőben a rózsahegyi hálóőr, bocsássa meg mindenki, hogy az egekig magasztalom, de sajnos megérdemli. Viszont mi is megérdemeltük volna a győztes találatot azért, amit a második játékrészben produkáltunk. Írett a gólunk… Ami ugye jött is, csak a játékvezető „nem díjazta”. Kizárt, hogy les volt!
És most jöjjön az epilógus: B. Attila, felnőttél a feladathoz. Kösz mindent!
(Roberto)