Az írás megjelent a Klikkout 2019/3. számában.
Figyelem, a cikk nyomokban bonyolult körmondatokat, iróniát és mogyorót tartalmazhat!
Amióta világ a világ, az emberfia, lánya igényel olyan kedvtelést is, ami nem kötődik egyenesen kötelezettségeihez, hanem csak úgy jólesik szabadidőben is foglalatoskodni vele. Ezeket a tevékenységeket szakzsargonnal hobbiknak hívjuk, és bármilyen ijesztően tudományosan is hangzik a definíciója, ezek a hobbik sokszor teljesen ártalmatlan dolognak bizonyulnak.
Amennyiben ezen önkéntesen választott unaloműző tevékenységek teljes mértékben, vagy akár csak részben is megegyeznek a társadalom által ránk szabott, illetve létfenntartásunkhoz szükségszerűen elvégzendő feladatainkkal, azaz más néven munkánkkal, felettébb szerencsés emberegyednek tarthatjuk magunkat.
És most, hogy mindezt a kacifántos szómenést sikeresen végig bogarásztátok, és nem ment el a kedvetek az olvasástól, rátérhetünk a cikk valódi értelmére. Talán kivehető volt a hobbik fontosságára való figyelemfelhívás, szóval nem kezdek bele újfent a magyarázatba, inkább arról szeretnék beszélni, mi a teendő akkor, ha úgy jártok, mint én.
Nemrég az egyik komáromi könyvtár börzéjén a kezembe akadt egy felettébb érdekes könyv egy német szerzőtől, ami a ,,Rockzene! Megkezdődött-e a nagy fordulat?” címet viselte. Na, itt jönnek a képbe a hobbik!
Végül is, olvasni szeretek, a zene és a zenélés pedig jó ideje képezi mindennapjaim részét, mi baj lehet?
Hát, ha baj nem is lett, életem egyik legabszurdabban elköltött tizennégy centjének termékét tartom most a kezemben azzal a céllal, hogy kritikát írjak róla. Emlékeztek a cikk elején olvasható áltudományos, kacifántos, szinte olvashatatlan sorokra? Na, most ezt képzeljétek el egy könyvnyi mennyiségben.
A könyv, mely a kilencvenes években látott napvilágot, a rockzene fiatalokra gyakorolt töméntelen negatív hatását hivatott az olvasóközönsége szemére hányni, olyan módon, hogy azt hivatalosan és tudományosan is alátámasztja, különféle nyilvánvalóan szakértők által összeállított kémiai képletek és kontextusukból kiragadott rockzenészekkel készült interjúkkal.
Rámutat arra, hogy a jó keresztény ember nem hallgat Led Zeppelin-t, sem pedig Queen-t AC/DC-t vagy Kiss-t. Nyilvánvalóan semmiképpen nem szeretném vallási vonalra terelni a témát, vagy megsérteni egyik-másik hit képviselőit, és biztosan az én korlátoltságom az oka, de valahogy
az én gyomrom nem veszi be és minduntalan felböki azt a kérdést, hogy ,,miért?”, ahányszor csak a rockzenét a sátánizmussal hozzák kapcsolatba.
Ebben a nyomdaipari műremekben ráakadtam azokra az elméletekre, melyek az okkultizmust, a drogfüggőséget és a paráznaságot egyenes arányosságba helyezik a rockzenével. Mert ,,Eric Clapton azt mondta, hogy a rockzenész drogok nélkül csak félember!” és ,,a hangos zene valószínűtlenül magas stresszhatást vált ki, amelynek hatása az LSD-hez hasonlatos a fiatalok szervezetére”.
Gyerekek, LSD-zni még sosem voltam, de rockkoncertet már megjártam néhányat. Ha tényleg annyira hasonlítana a kettő, nem értem, miért illegális ez előbbi.
Vagy ennek is annyi köze lehet egymáshoz, mint egyes fitneszguruk szerint a cukornak és a kokainnak? Ez a fránya kémia!
Nyilván vannak rockzenészek, akik tudatosan rádolgoznak a sátán prófétája imidzsre, de a színészt sem tartóztatják le, amiért eljátszott egy sorozatgyilkost. A lírai én sosem azonos a szerzővel, és az áltudományos agymosás sokszor károsabb, mint maga az emlegetett veszélyforrás. Szelektáljunk, mit hiszünk el. Ja, és mogyoró!