Az cikk egy részletét a Mert nőnek lenni jó közösséggel való együttműködésünk révén közöljük. Szerző: Bartalos Tóth Iveta
Szerdára szabit vettem ki. Húzós hónapok vannak mögöttem, de az előttem álló időszakra tekintve legalább ennyire feszes lesz a tempó. Kell a leállás, kell egy kis törés a feladatokkal teli napok közt, kell két mély lélegzet, egy kicsi a másból.
Én a szabiban a szabadnap előtti koraestét szeretem a legjobban. Ma is volt rohanás, úton voltam kora reggeltől, vártam a lelassulást, a játékot az udvaron a kéthónapos labradorral és a gyerekkel. A nagy kézilabdaedzésen van, lesz egy kis idő csak úgy lenni.
Volt. Konkrétan a felsőm cseréjéig jutottam, amikor éktelen ordítást hallottam az udvarról. A kisebbik volt az. A hangjából ítélve rögtön tudtam, nagy a baj. Nem egy sírós gyerek.
Eszeveszetten futottam ki a házból, cipő nélkül, át az udvaron, amikor is megláttam a teljesen véres arcú, fájdalmasan nyerítő gyereket. A két tenyerébe folyt a vére. Folyt. A perc töredéke, amikor nyerítenél, de nem lehet, elfutnál, de nem szabad, eltakarnád a szemed, pedig oda kell nézned… borzasztó.
…
Noncsi egy nyílt érzelmű gyerek, ami a jó dolgokat illeti. Ő az a gyerek, aki mindenért hálát mond és mindent megköszön. Naponta százszor kimondja, szeretlek. De a másik oldalon ő az, aki minden rosszat magába fojt. Eltemeti, nem engedi ki. Mint örökbefogadott gyereknek, megvannak a maga traumái. Vannak, amelyekről néha beszél is.
De ez a kis emberke valahol a semmi kezdetén, amikor még senkihez sem tartozott és várta a sorsát, várt egy családot, kialakította magában azt a stratégiát, hogy a rosszat nem mutatjuk ki. Ha bántanak, ha fáj, ha rossz, bent marad. Egyszer azt mondta nekem, ha rossz dolog történik azt mondja magában, nem szabad sírni, Noncsi. Engem sokkolt ez a mondat egy hat éves gyerek szájából.
…
A teljes cikk elolvasható a Mert nőnek lenni jó weboldalán.
