Mondá az Úr, legyen világosság! Mikor megszületik az első csöppséged, felsír, majd valamivel később kártyalapnyira nyitja szemeit, akkor úgy (is) fogod magad érezni, mint egy másik nyílás előtt, ahová éppen bebökted a bankkártyád, miközben az elmédből épp törlődött a PIN-kód. Egyrészt elborít a tanácstalanság, szeretnéd visszakapni a bankkártyád, de abból a (bőgő)masinából ott előtted is szeretnéd „a legtöbbet” kihozni. Na most mi lesz?!
Az egyik jó haverom a rögtönzött „tejfakasztón” mondott egy örök érvényűt. Pontosan nem tudom idézni, ezért úgy fogom, ahogy jól hangzik:
akkor leszel a legjobb szülő, ha közben kételkedsz is benne. Na, akkor még a végén lesz valami belőlem is!
Az első napokban (hetekben) azért ettől függetlenül úgy tűnt, hogy épp hátrahagytuk a szórakoztató, színes és cuki Hobbitfalvát, hogy nekivágjunk a pokoli Mordornak. Rókusunk pedig a privát kis Kínjaink hegyén kezünkbe nyomott két kőtáblát, de nem a 40 napos böjt után, hanem a 400(0) napos előtt. A következők álltak rajta (mindeközben bízom hívő olvasóim humorérzékében is :-)):
Ugye, nem szorul magyarázatra. Ezt még úgy is a legkönnyebb teljesíteni, hogy korábban senki se szólt: extrém módon nehezített pályán, nyársalt idegekkel kell menetelni.
Pipa. Élete mostani szakaszában szinte mindennek hívjuk, csak Rókusnak nem. Krumplibogárnak, Szilvásgombócnak, Füstifecskének, Aranyalmának, Teliholdnak, Husigolyónak, Reni időnként Marcinak (!), aki egyébként az türelmünk ellen válogatott eszközökkel harcoló cicánk, én pedig Buboréknak, mert azt úgy is lehet becézni, hogy Bubu!
Bizony mondom, nagy nap az. Eleinte rohadt sok van belőle, de mindig az a vége, hogy VÉGE.
Kedvenceidet, vagy amire azt mondtuk valaha, hogy „ünneplő”, tedd félre, nehogy kikopjanak a büfitől!
Csacsi vagy, ha azt hiszed, fogsz.
A kicsinek te vagy a Hold. Folyton ugyanazt az oldaladat akarja látni, és az nem a tarkód.
Ezt nem tudod betartani.
Nemcsak a nosztalgia szépít, hanem a filter is. Lesz fotód bőgésről, de alig mered kitenni, így az instád lesz az üdítő alternatív valóságod, ahová néha bekukucskálsz!
Ez se fog menni, mindenesetre a pici abban segít, hogy túlságosan meg ne szegd!
Csak elszomorodnál.
Ezt a tíz privát kis babaparancsolatot nem azért írtam, hogy felnyissam a szemed, és rávilágítsak, milyen rohadt nehéz ez az egész, hanem épp azért, hogy amikor tényleg az, akkor legyen kéznél a te saját öniróniád és humorérzéked, ami az apró idegösszeroppanásoktól megvéd. A pici a többit elintézi, hogy az egyensúly meglegyen.
Mert amennyire szörnyű tud lenni egy-egy hasfájós vagy ki-tudja-mitől-ordítós éjszaka vagy nap, annyira olvaszt darabokra, amikor a mellkasodon elbóbiskol, vagy amikor pillanatokra ellövi a pusztító mosolypatronjait, és te zsibbadó kézzel vársz arra, hogy elkapd egy fotóra valamelyiket.
Ez a pici levakarja az emberről a régi tapétákat, meg a megkövesedett ragasztót, hogy létrejöjjön az a felület, amit aztán együtt firkáltok, bolondoztok és sírva röhögtök tele.
A fentebb felsoroltakból pedig a fájó csuklócsontokba vésett parancsolatok helyett így lesz tíz olyan önismereti momentum, ami miatt az ügyes házi törpefőnökünkért csak még könnyebb lesz odalenni. Ámen.
Az előző részek:
2. Rókus úrfi
3. Ott voltam!
